Amíg az első emeleten lévő apartmanban Zoli a Bernben kiújult náthaszerű betegségen próbált úrrá lenni, Pisti és legyőzött hokicsocsó-ellenfele – lásd NS, 2009. április 24. – elment városnézésre a reggeli edzés és a délutáni meccs között. A Limmat-folyó partján lévő főpályaudvar jó kiindulópontnak tetszett, és mivel a házunk előtt fut a 10-es villamos, amely végállomása a Bahnhofplatz, nem sok gondot láttunk magunk előtt, amikor nekivágtunk a városnak. Csakhogy a május 1-je itt is május 1-je… Pörgött is a tujavezető nyelve útközben, de a francia-német vegyesből nem sokat értettünk, viszont a nem várt balkanyar már sejtette, nem lesz ez egyszerű túra. A villamos a hegytetőre, nem a vízpartra ment, mert mint az angol nyelvet társalgási szinten beszélő helyi BKV-s alkalmazott közölte velünk, tüntetés van a pályaudvar környékén, ezért nem mehet arra, de a 6-os villamos majdnem ott áll meg, menjünk azzal. Az otthon szinte szempillantásonként járó 4-6-osokkal szemben erre vagy tíz percet vártunk, de a végre szikrázó napsütésben kibírtuk.
A 6-os sofőrje aztán felsorolta, mely járatok járnak módosított útvonalon – például a 6-os –, de csak levergődtünk valahogy a partra, ahol egy finn és egy magyar drukkerbanda után belebotlottunk az említett vonulásba. Mint az egyik, kitűzőket osztogató önkéntes elmondta, nincs különös apropója a gyűlésnek, csak úgy, a világ bajai ellen tüntetnek, de vigyázzunk, mert estére néha harciassá válik a hangulat. Délelőtt ezzel nem volt gond, bár az UNICEF gyermekvédelmi programja által figyelemfelhívásként ketrecbe zárt gyerekeket botozó katona rossz érzéseket keltett, és az iráni szocialisták küldötteivel meg a sor végéhez csapódó globalizációellenes csapatokkal sem tudtunk mit kezdeni. Elvitathatatlan azonban, színes volt az ünneplő tömeg.
Mi a sógorok elleni meccset terveztük igazi ünnepnek…
