Bábel lett a sajtóközpontból. A nulladik napon még csak néhányan lézengtek ott, az elsőre viszont mindenki befutott. Természetesen. Azért volt olyan, akiről lemondtunk volna: az egyik fényképész saját fejlesztésű állványának bemutatójával traktálta a nem túlzottan felcsigázott szakmabelieket, akik a büszke kutatóval ellentétben ekkorra már észrevették, hogy az újságírók nem lelkesednek az élő teleshopért, viszont hálásak lennének egy kis csendért. Akkor ugyanis már túl voltunk ezen-azon. Mai rohanó világunkban életbevágó kérdés, van-e internet, és mivel Zürichben ugyanaz a vonatkozó tarifa, mint háromszáz kilométerrel délebbre, a sajtóközpontban is ügyeskedtünk. A helyzetet tudniillik súlyosbította, hogy a saját adatkártyák érdekes mód látványos haláltusába kezdtek a helyszínhez közeledve. Így aztán a legtöbben beruháztak a vb hivatalos szponzora által 150 frankért árult előfizetésre, amelynek kódját azonban jó magyarként rögvest szétosztottuk, szórva a költségeket. Errefelé ilyen galádságra nem számíthattak, mert láss csodát, működött a trükk. A médiaterem és a csarnok között elterülő füves részen van egy csobbanásra csábító úszómedence, amelyet bízvást kipróbálnánk, ha nem volna ijesztő hideg a reggel. Mire azonban a szurkolók elkezdtek szállingózni a csarnok felé, kellemes lett a miliő, ami jórészt Coolynak köszönhető. A piros mezbe öltöztetett plüss tehén – nem lila! – kabalafigura jókedvre derítő lelkesedéssel fényképezkedett, ölelkezett, pacsizott mindenkivel, aki szembe jött. Nem vagyunk meggyőződve róla, hogy a következő napokban is ilyen szorgalommal sürög-forog majd a nép között, de most még a sült kolbászhoz is jó étvágyat kívánt, amire szükség is volt a kasszától való bánatos távozás után…
