Felértek a csúcsra

Mihályffy – Háy F., Wanié A., Gál, Háy P., Vágó I S., Wanié R.

Így állt fel 1930. szeptember 28-án az 1914-ben alakult Szegedi Úszó Egyesület csapata a Hajós Alfréd által tervezett szegedi uszoda avatóján, amelyen 2:1-re legyőzték az Eger együttesét.

Baksa – Török, Varga T., Komlósi, Milos Korolija, Weszelovszky, Vejzagics. Cs: Lehmann, Mihajlo Korolija, Varga P., Juhász Zs., Kuncz.

Ez pedig az a csapat (kiegészülve a szerdán lehetőséget nem kapó Németh II Zsolttal, Éles Vilmossal és Molnár Péterrel), amely a klub, sőt a város történetének első nemzetközi kupagyőzelmét szerezte meg a néhány száz méterrel arrébb, de szintén Újszegeden található sátortetős uszodában.

Az első osztályban az 1929-es hatodik hellyel bemutatkozó csongrádi együttes igen hosszú és rögös utat járt be 2009. április 22-ig. A pólósok 1954-ig az első és a másodosztály között ingáztak (legjobb eredményük egy ötödik hely volt), majd az akkor Szegedi Dózsa néven szereplő, 12. helyen végző gárda hosszú időre elbúcsúzott az ob I-től. A három kelet-magyarországi „Sz” betűs fellegvár (Szeged, Szentes, Szolnok) egyik képviselőjének ezt követően 19 évet kellett várnia arra, hogy ismét a legjobbak között szerepeljen. Az 1973–1974-es kiírásban a SZEOL újoncként a 11. hellyel vívta ki a bentmaradást, és egészen 1999-ig az első osztályban szerepelt, legnagyobb sikerük a 1990-es és 1994-es bronzérem volt. Utóbbi következtében a nemzetközi porondon is bemutatkozhatott a Szeged, és a kísérleti szabályok mellett (kétszer tizenöt perces meccsek, hét méteren túl lőtt gól kettőt ér) lebonyolított sorozatban majdnem csodát tett a csapat. Az első fordulóban a Roma otthonában – hathatós bírói közreműködés mellett – 14–6-os vereséget szenvedtek. A továbbjutás így elúszni látszott, ám akárcsak szerdán, végül akkor is izzott a sátor, mivel a fiatal gárda az orosz kapus, Scsegyerkin vezérletével egyre jobban közelített az itáliaiakhoz, s a hajrában 13–7-nél egy távoli bombát követően ledolgozták volna hátrányukat, ha a játékvezetők nem szúrják ki, hogy a mérkőzésen hét gólt szerző, akkor 19 éves Molnár Tamás a kapu előtt szinte észrevétlenül még belepiszkált a labdába. Így csak egyet ért a sorsdöntő találat, de a 14–7-es győzelmet arató pólósok így is hősként búcsúztak. Két évvel később pedig még tovább jutottak. A Molnár Tamással, Fodor Rajmunddal, Steinmetz Barnabással felálló Szeged a döntőig menetelt, ám az olasz Pescarával már nem bírt. Annak a csapatnak a technikai vezetője Juhász György volt, aki jelenleg szakosztály-igazgatóként dolgozik Szegeden.

„Ezerkilencszázkilencvenhárom óta vagyok a csapatnál, azalatt jó néhány edző és játékos megfordult itt. Mindenki más egyéniség volt, más stílusú, típusú munkával, de mindenkivel sikerült megtalálni a közös hangot – mondta a testnevelő tanárként is ténykedő szakosztály-igazgató. – Szinte mindig jó együttesünk volt, és legtöbbször a csapategységen múlott, hogy hányadik helyen végeztünk.”

A sikerek mellett a kudarcok sem kerülték el a Szegedi SC jogutódjaként 1993-ban alakuló Szegedi VE-t. Előbb a szűkös anyagi lehetőségek miatt nem tudták egyben tartani a LEN-kupa-döntős csapatot (érdekesség, akárcsak az idén, a bajnokságban akkor sem sikerült a négybe jutni, s csak ötödik lett a Szeged), 1999-ben pedig ki is estek az első osztályból. A búcsú azonban csak ideiglenes volt, az amatőr alapokon újjáépített klub egy év elteltével visszakerült az élvonalba, és azóta stabil tagja az ob I-nek, és rendszeres szereplő a nemzetközi porondon. Az elmúlt három évben rendre a legjobb négy között végeztek (2005-ben ismét bronzérmet szereztek), az idén viszont nem jutottak be a rájátszásba.

Azonban a tavalyi playoff óta a mesteredző Kásás Zoltán irányításával készülő szegediek a tizenhárom évvel ezelőtti történethez hasonlóan ezúttal is vigasztalódhattak a LEN-kupában. A selejtezők során még nem remekelt a gárda (és akkor még finoman fogalmaztunk), a tél végére azonban összeállt a csapat, amely a montenegrói Cattarót, a szerbiai Vojvodinát, valamint a sorozat nagy esélyesét, a Honvédot is kiejtő orosz Kazanyt is búcsúztatta.

A gyengébb eredmények idején többen kritizálták a játékosokat, pletykáltak feszültségről, széthúzásról, s voltak, akik Kásás Zoltánt sem kímélték. A szakember rengeteget ostorozta játékosait, mondván, fegyelmezetlenül játszanak, nem azt teszik a vízben, amit kér tőlük, a kupagyőzelem azonban a magyar válogatott edzőjeként három olimpiai aranyérmet szerző mesteredzőt igazolta. Ő ugyan a lefújás után sem hazudtolta meg magát, és nem feledkezett meg a hibákról, de boldogan beszélt arról, hogy mennyire büszke a pólósokra, valamint arra, hogy a jugoszláv Becsejjel és a görög Olympiakosszal aratott Euroliga-győzelem után végre magyar csapattal is sikerült felérnie a csúcsra.

És hogy milyen apróságokon múlik a siker? Csak egy példa: a hosszabbítás előtt Kásás Zoltán azon gondolkozott a kispadon, hogy visszaküldje-e Milos Koroliját, aki ellen sorra ítélték a kontrafaultokat a játékvezetők. Végül a szerb center helyett a ritkán csatába küldött Varga Péterre (a szegedi kosaras Fürész Emőke párjára) esett a választása, aki a ráadás második felében két remek góllal tartotta életben a szegedi reményeket, és harcolta ki az ötmétereseket.

Megfeledkezni pedig a Juhász György által említett csapategységről sem szabad, mert e téren élen jár a LEN-kupa-győztes alakulat. A 19 évesen LEN-kupát nyerő Török Béla a lefújás után például arról beszélt, hogy azért is nagyon boldog, mert több, a pályafutása vége felé járó csapattársa még átélhette ezt a hatalmas sikert.

Ha a szegediek a jövőben is ennyire egységesek lesznek, egymásért küzdenek (és betartják Kásás Zoltán utasításait), akkor talán jövőre egyszerre lehetnek eredményesek a hazai és a nemzetközi porondon.