A csodában bíznak Tiranában

Itt nagyon észnél kell lenni.

Túl vagyunk az útlevél-ellenőrzés csigatempóján – a londoni és a budapesti gép érkezéséhez egyetlenegy ablakot nyitottak ki –, azt hittük, a szombat esti meccset is lekéssük, mire sorra kerülünk.

Aztán kilépünk a váróba, és mint többnapos húst a legyek, ellepnek minket a taxisok. Hihetetlen sebességgel pörög a nyelvük, szemlátomást roppant meggyőzően magyaráznak valamit, amiből persze egy árva mukkot sem értünk, de azért némi tapasztalattal és a gesztusok multilaterális jelrendszerének ismeretével ki lehet találni, hogy mindegyik magát ajánlja, és a másikat pocskondiázza.

Az egyik mutatja a zakójára tűzött jelvényt, ő bizony a repülőtér hivatalos taxisa, mondja is az amúgy korrektnek tűnő árat hármunknak, de ezt meghallva félretolja egy másik, és suttogva szinte az arcunkba lehel egy feleakkora számot. Kicsit elbizonytalanodunk, ezt megérezve az első visszatolakszik, kicsit kisebb összeggel rukkol ki, de nem ez a lényeg: mutatja, a másiknak nincs jelvénye, ő nem hivatalos, ne is törődjünk vele.

Ember legyen a talpán, aki itt okos tud lenni, de váratlan segítség érkezik. Egy férfi, akinek az öltözékéről árulkodik, hogy nem helybeli, a háttérből rámutat az aláígérő férfira, közben határozottan rázza a fejét, jelezve, hogy felejtsük el.

Rendben.

Néhány euró borravalóért dicséretek özöne kapható

Emberünk – a „hivatalos” – igen elégedett, felajánlja, hogy, ha akarjuk, elvisz minket néhány órás vidéki kirándulásra is, persze jutányos áron, de mi erről lemondunk, megelégszünk első lépésnek a szállodánkkal. A hála azonban nagy úr, végig magyaráz nagyon tört angolsággal és szegényes szókinccsel, mutatja, mennyi ipari park épül, a legnagyobb autómárkák szalonjai sorakoznak az út mentén, a roskatag házak közül ki-kimosolyog néhány igazán csinos is – tényleg nem akarunk vidékre menni?

Belenyugszik, hogy nem, de a város központjába érve csak azért sem a szálloda felé kanyarodik, úgy döntött, megmutatja a stadiont, kis szívesség, higgyük el, magyarázza nyájasan. Ekkorra természetesen kiderítette, mi járatban vagyunk, szerényen közölte is, hogy a magyar futball nagyon jó, az albán, hát az – gyászosan ingatja a fejét – nem annyira, reméli, honfitársai megússzák szombaton kicsi vereséggel.

Már-már émelyítő ez a hízelgés, ki tudja, mire nem képes a busás borravaló reményében. Mindenesetre közli, a kis kerülőért kér még néhány eurót, és ezzel el is telt az első fél óránk Tiranában.

Be kell vallanunk, előítélettel telve érkeztünk.

Biztosan minden magyar ismer legalább egy albán viccet („Mi az albán hadseregben az egyenruha? Sokan vannak, de csak egyen van ruha…”), de emiatt illő módon restelkedünk is. Tirana cseppet sem hasonlít ahhoz, amit egy európai nagyvárosról képzelünk, kezdve azzal, hogy nem is nagy város. A magja kimondottan kicsi, a házak zöme legfeljebb két- vagy háromszintes, közülük nyújtózik az ég felé néhány toronyház, semmi sem csillog-villog, jele sincs a dőzsölésnek, de nyomorba sem botlunk. Jó, látunk koldusokat, de nem lépten-nyomon, és ugye, ez a látvány otthon sem idegen. Nincsenek nagy távolságok, a térkép szerint például a stadion a város végén fekszik, a centrumból ez nem több, mint tízperces, tehát még kiadósnak sem nevezhető séta (a térképet egyébként a recepción vettük három euróért, kérdeztük, mennyi ez lekben, a helyi valutában, de a hölgy csak a fejét rázta, az őt nem érdekli, három euró, vagy mehetünk a dolgunkra térkép nélkül.)

Kőhajításnyira van a stadion kezdőköre

A stadiont megtalálni gyerekjáték: a Szkander bég tértől egyenesen kell menni, és ott áll, közvetlenül mellette magasodik az a szálloda, amelybe holnap a magyar válogatott tagjai bevackolják magukat. Ha valamelyiküknek kedve támadna elhajítani egy kavicsot az erkélyről, az még a kezdőkörben is koppanhat. Azon gondolkodunk, hogy a csapat hogyan megy majd át a meccsre: busszal röhejes lenne átjutni az úttest túlsó oldalára, átszaladni pedig még viccesebb.

Maga a stadion kívülről kopottas, az épületet körüljárva találunk benne számtalan vendéglőt, bárt és sörözőt, még egy lepukkant, de javában működő autószerviz is beékelődik közéjük. Egyszer csak észreveszünk tucatnyi embert egy apró ablaknál, egy másodperc múlva kiderül, ez a pénztár, és a szombati meccsre árulják a jegyeket. Próbáljuk áthidalni a nyelvi korlátokat, ők ajánlják, ha