Végleg elment a Kiscsicsó

Gergely, Sille Tamás, Svasznek Bence... Megtörten egytől egyig, akárcsak a már visszavonult pajtások, Szuna Roland, Rajz Attila és a többiek. A fiúk bevonultak az öltözőbe, mécseseket gyújtottak az elveszített társ szekrénye előtt, ahol katonás rendben sorakozott a korcsolya, a sisak, a sportszár, a törölköző, a vállvédő. Ahogy szokott – volt.

Ryan Bonni, az egyik légiós éppen pakolni kényszerült, a napokban utazik haza a tengerentúlra, de ő is úgy nézett ki, amint megpróbálta áttuszkolni hatalmas táskáját az öltözőajtón, mint aki nem aludt egy hete. Énekes Lajos is ott botorkált, látszott rajta, hogy beszélgetne, majd amikor odaért a gyászolókhoz, lemondón továbbsétált. Minden benne volt a tekintetében…

Leírhatatlan, ahogy ezután a válogatott kapitánya, Kangyal Balázs, azaz „Bill” is kisírt szemekkel préselte be magát egy háromajtós kisautó hátsó ülésére, és üveges tekintettel csak nézett ki az ablakon, amikor kigurult a jármű a parkolóból. Ő lett volna Kiscsicsó szobatársa a hétfő délután kezdődő válogatott felkészülés alatt... Minden játékos elhagyta a csarnokot rövidebb-hosszabb időre, délután kettőre hirdettek meg ugyanis sajtótájékoztatót, már idősebb Ocskay Gábor vezetésével, aki közben Budapestre utazott saját fia boncolására...

Szombaton volt az utolsó boldog pillanata a jégen

A csarnok bejárata előtt gyűltek a gyertyák, a riválisok, a szurkolók: Fehérvárról, Pestről, Újvárosból, mindenhonnan...

A bejárat mellett a klub egy fekete dobogóra nagy fényképet helyezett, e mellé került a többi gyertya, mécses, sál, amelyet a vég nélkül érkező gyászolók álltak körbe. Ki egy fotóval, ki egy mécsessel, ki egy szál virággal jött. És mérhetetlen fájdalommal.

Fél tizenkettő körül érkezett meg idősebb Ocskay Gábor, olyan állapotban, ahogy az elképzelhető. Meggyötörten, fáradtan, de erősen. Szívszaggató látvány volt, ahogy végigsétált az öltözőből a jég mellett a bejárat elé, kezében fia kesztyűjével és ütőjével...

A tömeg pedig csak nőtt tovább, a drukkerek, ahogy munkaidejük engedte, kinéztek a csarnokhoz. Tévéstábok filmeztek itt, filmeztek ott, filmeztek amott, a folyosón, a palánknál, az öltözőben. Könnyes szemű emberek meg-megálltak a VIP-terem mellett felállított, gyászszalagos Ocskay-portré előtt. Amely szombat este készült. Az újabb bajnokság megnyerése után.

Ez volt az utolsó boldog pillanata a jégen…

De csak a jégen. Hétfő délben még a csapat évadzáró ebédjén is beszélgetett, mosolygott, viccelődött. Másnap éjjel meg…

Idősebb Ocskay Gábor pedig azt mondta az évzárón: „A csapat ebben az összetételben valószínűleg utoljára ül így együtt.” Senki se gondolta, hogy ilyen értelmet nyer a főnök mondata.

És ilyen rövid idő alatt.

Dél körül a második fekete zászló is a helyére került. Az első reggel óta ott lengett a csarnok oldalában, a spontán kialakított kegyhely fölött. Aztán a járda szélén lévő árbocok egyikére is felvonták a gyászlobogót a magyar és az EU-s zászló mellé.

A vegyes sokaság pedig csak téblábolt, ki a csarnokból, be a csarnokba, a plexi mögül a távolba révedve, nézegetve a falon elhelyezett örömfotókat, mígnem szembesült a rideg valósággal; remegve vacogni kezdett az ember, amint eszébe jutott: elment a Kiscsicsó…

„A húga mondta jól, Gábor feljutott az A-csoportba, és már sohasem esik ki onnan” – pityeregte Elekes Blanka, a csapat nemzetközi menedzsere, amint egyik gyászoló csoporttól a másikhoz sétált. Aztán visszaérkeztek a játékosok, Sille Tamás már hosszú, nagyon hosszú percekkel korábban ott ácsorgott a küszöbön, de megvárta, amíg megjönnek a többiek, és együtt vonultak újra az öltözőbe.

Fáklyás menettel búcsúztak a drukkerek

A kettőre meghirdetett sajtótájékoztató aztán negyed háromkor kezdődött, de félre véget is ért. Mi értelmeset lehet ilyenkor mondani? Mit?!

Közben a fiúk kijöttek a rejtekből, lehajtott fejjel, megdöbbenve, szájat harapdálva álltak sorfalat a melegedő előtt. Kangyal Balázst, Kovács Csabát és Tokaji Viktort jelölték ki a játékosok képviselőjének a sajtótájékoztatóra, de aztán megúszták a kényszerszereplést. Így is hullasápadtan támasztották a falat.

Tóth István, a klub társelnöke, idősebb Ocskay Gábor, a szakosztály-igazgató, Énekes Lajos, a vezetőedző mind szótlanul hagyták el az operatőrök csoportját, míg a játékosok ki tudja, milyen inger hatására a kispadhoz sétáltak, és onnan bámulták a jeget.

Három óra felé szép lassan szállingózni kezdtek, nyilatkozni egyikük sem akart, de nem is nagyon kérte őket senki. Ilyenkor? Csak azon töprengett a sajtó, hogy merre van Palkovics Krisztián, az „ikertestvér”. Kiderült: Dubaiban, öt napig.

Éppen akkor nincs itthon, amikor elmegy, akivel egy sorban töltötte az életét.

Fél hatra fáklyás menetet beszélt meg valaki valakivel, alig két órával később pedig több mint ezres tömeg várakozott az Országalmánál, ahol megannyi bajnokságot ünnepelt a csapat, Kiscsicsóval, a szurkolókkal. És most onnan indult a menet, ugyanonnan. Idősebb Ocskay Gábor picit késett, de érkezésére a gyászolók visszafordultak, majd a másfélszeresére nőtt tömeg újra elindult. Megindító látvány volt, ahogy az emberek kezükben fáklyával, gyertyával egymás után lépkedtek. Peterdi Imre, Szilassy Zoltán, Vas János is ott vonult a menet szélén: két szapporói hős és Káka, aki teljes plexiben játszhat csak, olyan súlyosan megsérült a szeme egy tréningen. Hárman érkeztek Dunaújvárosból, de biztosan voltak még többen és más csapatból is. A döntőben legyőzött Újpest edzője és másodedzője, Pék György és Baróti Zsolt is eljött korábban a csarnokba.

A menet végigsétált a városon, majd a jégcsarnokhoz ért, ahol legalább annyian várakoztak. Többen voltak, mint a Volán egy-egy telt házas meccsén...

A focimeccs után még a fehérvári csapat játékosai és leghűségesebb drukkerei is átjöttek a jégcsarnokhoz, s együtt énekelték a Himnuszt és a Szózatot, majd csendben gyászoltak. Csak a sírás és a sóhajok hallatszottak.

Elment a Kiscsicsó…