Oly távol, de oly közel
Messze vagy. Messze vagyok tőled. Olyan furcsa az élet… Hatéves korunktól együtt vagyunk. Már csak voltunk. Kedd este én kiutaztam ide, Dubaiba, megbeszéltük, te otthon pihensz, én kint. Gábor, arról nem volt szó, hogy végleg megpihensz! Ugye, csak rossz álom az egész?! Hazamegyek, és ott vársz majd az öltözőben. Mint huszonvalahány éve mindig. Sohasem lesz már így? Nem tudom felfogni. Hogy lehet ez? Mi folyik itt? Nem vették észre az orvosok, hogy baj van? Hogy baj lehet? Mondja már meg valaki! Tudom, hogy imádtad a hokit, de azt is tudom, a halálba nem mentél volna miatta! Ha szóltak volna, hogy ne csináld, abbahagyod. Fájdalmas. Elmondhatatlanul fájdalmas. Tudom, azt szokták mondani, nincsenek pótolhatatlan emberek. Már elnézést, de ez képtelenség. Igenis vannak! Te ilyen vagy, ezt bátran vállalom. Mint játékos, mint ember. Szívből örültél, hogy Adriennel gyermeket várunk. Simogattad a hasát a szombati aranybulin. Tudom, ti is ezt terveztétek Nórival. Élni akartál. Még most sem hiszem el… Igazi példakép voltál. Olyan, aki a játék után is a jégpályák környékén maradsz, és továbbadod mindazt, amit tudsz erről a játékról. Nagyon jó edző lettél volna. Olyan, de olyan furcsa múlt időben írni rólad… Keresem a szavakat… Székesfehérvár, az egész magyar jégkorong csodálatos embert veszített. Örökké emlékezni fognak rád, ebben biztos lehetsz. Soha, érted, sohasem foglak elfelejteni! Gábor, mindent köszönök! Olyan messze vagy. De olyan közel is hozzám…
