Vihar – csak pályán kívül

Kedves gesztus: a nőnap alkalmából a Kaposvár képviseletében Illés János klubelnök, Prukner László vezetőedző és Pusztai László technikai igazgató egy-egy szál virággal köszöntötte Balog Juditot, a Paksi FC ügyvezetőjét, a Paksi SE igazgatóját. Az öltözőfolyosón a hangulat a meccs előtt nemcsak ünnepi, már-már baráti volt, amikor Prukner László kedélyesen odaszólt paksi kollégájának, Gellei Imrének: „Látom, bekapcsoltátok a ventilátorokat…”

A tréner arra utalt, hogy Pakson, akárcsak az egész Dunántúlon, viharos szél fújt szombat délután. A pályát övező fák derékban meghajoltak, a stadion sarkában felhúzott zászlók csaknem leszakadtak az állványról, úgy tépkedte őket a szél. No igen: a 16., azaz az első tavaszi fordulót mínusz három fokban játszották Pakson, most pedig a szél tombolt – a két meccs között elmaradt egy forduló, amikor ragyogó napsütés és tavaszias idő várta volna a csapatokat…

Ilyen körülmények között cseppet sem volt meglepő, hogy az edzők taktikai elképzeléseit, a játékosok megoldásait egyértelműen a szélvihar befolyásolja. Képzeljék el azt a jelenetet, amikor az egyik paksi futballista a saját tizenegyespontjánál az elé pattanó labdába teli rüszttel rúg egy hatalmasat. Normális esetben az lett volna a kérdés, hogy a labda az ellenfél térfelének közepén vagy még azon is túl, a másik tizenhatoson belül pattan – ez a labda azonban még a hazaiak térfele közepe táján gyakorlatilag megállt a levegőben, és mintha valamilyen mágikus erő vezényelné, elkezdett visszafelé szállni, hogy aztán a paksi tizenhatos vonalán pattanjon. A közönség persze az ilyen szituációknál jókat derült, és ha azt vesszük, hogy a labdarúgás célja a nézők szórakoztatása, akkor ez rendben is lenne, de itt, ugye, nem erről volt szó. Az első félidőben gyakorlatilag végig a kaposváriak birtokolták a labdát, de nem azért, mert annyival jobban futballoztak, hanem mert őket támogatta a szél. A félidő hajrájában a Petrók Viktor sárga lapját vitató Prukner Lászlót a játékvezető elküldte a kispadtól, a szakvezető három lépéssel korábbi helye mögé, de már a korláton túlra állt, és onnan figyelte a második félidőt.

Mi sem természetesebb, a kiállított edző mellé helyezkedtünk, hogy közvetlen közelről figyeljük, mit csinál Prukner László a kispadtól távol.

„Petrók Viktor sárga lapjánál csak annyit mondtam, hogy ugyanilyen szabálytalanságot Nemanja Nikoliccsal szemben még csak le sem fújt, ezért meg sárga lapot adott – hát hogy van ez? – mondta a Kaposvár vezetőedzője, amikor száműzetésének okáról kérdeztük. – Nem hiszem, hogy kimondottan renitens vezetőedző lennék, de a játékvezető így döntött…”

Prukner László elmondta, felhívta játékosai figyelmét arra, hogy miután szembeszélben kell lejátszaniuk a második félidőt, a labdát a földön tartva, az egy egy elleni játékot erőltetve törjenek be a paksi védők közé. Aztán mondat közben nagyot kiáltott a szakember…

„Let’s go, Boris! – utasította Gujicot. – Vidd rá a labdát a védőre!”

Néhány perc múlva kiderült, nagyon összeszokottan működik a Rákóczi stábja. Prukner László szólt a kispadon ülőknek, hogy Zsolnai Róbertet küldjék a pályára, és bár azt nem mondta, ki helyett, Pusztai László – hiába, korábban ő is edzőként dolgozott – magától is kitalálta, hogy Jovánczai Zoltánt kell lehívnia.

Aztán lesen állították meg az egyik kaposvári akciót, Prukner László magasra ugrott a levegőben, majd mielőtt földet ért volna, megfordult saját tengelye körül – még a műkorcsolyabírók is értékelték volna ezt a gyakorlatot…

Az utolsó percekben a kaposvári tréner hevesen integetett, ezzel biztatva csapatát még nagyobb erőbedobásra, és nagyot sóhajtott, amikor Tököli Attila bombája néhány centivel elkerülte csapata kapuját.

„Menjen arrébb, mester, nem látunk! – szólították meg a vendégcsapat edzőjét a hazai szektorból. Prukner László néhány lépést tett hátrafelé, majd mosolyogva kérdezte: „Itt jó lesz, főnök?”