Az elitbeli trendek változása

szerzői is mintegy „előrevetítették”, mit hoz majd a jövő. Az 1958. tavaszi elődöntőben – miközben a másik ágon (régi szép idők!) a Vasas próbálta megszorongatni a Real Madridot (0–4, 2–0) – a Milan úgy vágott vissza 4–0-val a Manchester Unitednek az angliai 1–2-ért, hogy góljai közül kettőt az uruguayi világbajnok Juan Schiaffino, egyet a svéd Nils Liedholm szerzett.

Mindazonáltal akkoriban még valóban iskolák vetélkedtek egymással. Anglia hagyományosan a „rúgd és fuss!” vehemenciájában vélte megtalálni a győzelem receptjét, és végigtekintve a statisztikákon, sokszor meg is találta. Infografikánk a rengeteg angol kupadiadalon túl arról is tanúskodik, hogy a ma oly sikeres szigetországi klubok a kezdetektől kiállták az összehasonlítás próbáját az olaszokkal. Feltűnő azonban a sikertelenségük, ha a legfontosabb, vagyis a BEK/BL egyenes kieséses szakaszának párharcait vesszük figyelembe: leszámítva a Liverpool által 11-esekkel megnyert 1984-es döntőt (az ellenfél a Roma volt), 1999 tavaszáig kivétel nélkül az itáliai fél örvendett a csata lefújásakor!

A déliek sokkal inkább otthon voltak Európában

A Milan diadalát a Manchester United felett már felelevenítettük 1958-ból; a lombard klub a későbbiekben a Unitedet még egyszer kiejtette, s megtette ezt az Ipswichcsel is. Az Inter az Evertont és a Liverpoolt, a Juventus a Derby Countyt és az Aston Villát búcsúztatta, továbbá egyszer legyőzte a Liverpoolt a fináléban is – azon a bizonyos 1985-ös, tragikus brüsszeli szerda este a Heysel Stadionban.

A nyomasztó itáliai fölényt Olaszországban azzal magyarázták – mint arról nemrégiben Stefano Cantalupi értekezett a tekintélyes La Gazzetta dello Sportban –, hogy az olasz klubokban hagyományosan korszerűbb edzésmódszereket alkalmaztak, és profitáltak abból, hogy az itáliai futball mindig is jobban beágyazódott az európai vérkeringésbe, mint az angol. Itáliában a magas szintű technikai képzésen túl egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a taktikai sokszínűségre, miközben Anglia büszkén ápolta hagyományait – nem árt még egyszer hangsúlyozni, hogy nem ok nélkül (lásd európai kupadiadalok).

Itt a fiatalokra építenek, ott meg a tapasztalatra

A Heysel-tragédia alapvető változásokat indított el az európai futballból évekre száműzött Angliában. A biztonság érdeké-ben – összefüggésben az 1996-os Európa-bajnokság rendezési jogának megkapásával – korszerűsítették az infrastruktúrát, és 1992-ben beindították a Premier League-et, amely mára követendő példaként lebeg minden ország futballvezetőinek szeme előtt. Az olaszoké előtt is. Azok a csúcsfutballisták, akik egykoron a Serie A-ról álmodtak, ma már többségükben a Premier League klubjaiba kívánkoznak, és a Bosman-törvény adta lehetőséggel élve általában ott is kötnek ki. Anglia már nemcsak Nagy-Britannia többi országából vonzza mágnesként a játékosokat és az edzőket, hanem a Csatornán túlról is, ami törvényszerűen vezetett az angol klubok taktikai repertoárjának bővüléséhez.

Ez fordulatot hozott az angol–olasz BL-vetélkedésben is, mégpedig az 1998–1999-es kiírásban, amely arról nevezetes, hogy a Manchester United 31 év után újra elhódította a legnagyobb tisztelet övezte európai serleget. A United éppen mostani ellenfelével, az Interrel szembeni negyeddöntőben törte meg a jeget (2–0, 1–1), majd egy körrel később a Juventust is kiejtette – a hazai 1–1 után Torinóban 0–2-ről fordítva 3–2-re! Ez már az a világ volt, amelyben az iskolák harca a hagyományos értelemben nem létezett; például angol–olasz viszonylatban általában azóta is az a kérdés, hogy a jelentős légióslétszámmal büszkélkedő, tapasztaltabb (sok kritikában: öregebb) itáliaiak képesek-e kifogni a szelet a fiatalabb évjáratú, ugyancsak multikulturális angliai legénységek vitorlájából.

Az Arrigo Sacchi- és Fabio Capello-féle Milant szokták pozitív példaként emlegetni, csakhogy a két kiváló szakember manapság már nem klubok edzéseivel foglalatoskodik. A szakma többsége már csak ezért is hajlik arra, hogy a három párharc végkimenetele összesítésben mindenképpen az angoloknak kedvez. S ha mégis az olaszok felé billen a mérleg nyelve, vélhetően akkor sem kérdőjelezi meg senki a Premier League pillanatnyi felsőbbrendűségét; legfeljebb beigazolódik a régi tétel, hogy egy (két) mérkőzésen bármi megtörténhet.