Aki mer, simán nyer
„Meccsre?” – passzoljuk a tava szi (?) futballrajt jegyében kérdésünket a stadion irányába kerékpározó középkorú férfinak. Kényszerítőből kapjuk rá a választ: „Ilyen időben?!”
Fejcsóválásunkat már nem láthatja, bizonytalan iránytartással kacsázik tovább. Pedig az időjárásra ezúttal nem lehetett panasz. Székesfehérváron még késő délután is nézőcsalogató napsütés volt, csak pár útszéli tócsa, és egy megroggyant hóember emlékeztetett a korábbi napok kemény telére. Néhány apró széllökés, és az égbolton kavargó sötét felhőpamacsok viszont arra figyelmeztettek, hogy sálat-sapkát nem szabad otthon hagyni.
„Lesz meccs, hogyne lenne!” – szűrődik ki néhány lépésselodébb a dübörgő nótaszóval csalogató sarki ivóból. Bent, a félhomályban fiatalok melegítenek nagykabátban. Egyikőjük üveg sörrel, másikuk pedig vörösboros kólával egyensúlyoz kifelé a fából ácsolt teraszig. Sóstói „nyitó bulira” hangolnak.
Ami a „táncteret” illeti: a fehérvári pályamunkások mindent megtettek, hogy játékra alkalmassá varázsolják a talajt. Bede Ferenc játékvezető a komótos pályabejárás után mosolyogva nyugtázta partjelzői egyetértő bólogatását: „...csodálatos!”
Hozzátette viszont: „Lehet rajta játszani – egyelőre...”
Ezt alátámasztva a két csapat vezetőedzője, Varga István, illetve Aczél Zoltán is úgy vélte, hogy a felül lucskos, ám alul fagyos talaj csak mintegy húsz percig fogja bírni a megpróbáltatásokat.
Aztán elkezdődik a sárdagasztás…
Meg egy új korszak a fehérváriak életében. A csapatot működtető gazdasági társaságban immár 99.9 százalékos tulajdonrészt szerző Garancsi István a meccs előtti sajtótájékoztatón a lezárt múlt és a fényesebb jövő részleteit ecsetelte.
A mérkőzés ötödik percében már a hazai szurkolók is sikeres időket jósoltak, hiszen a piroskékek megszerezték a vezetést az oroszországi kalandtúrából hazatérő, korábbi kaposvári André Alves révén.
A korai sokk azonban nem rendítette meg a siófokiakat. Látszott, hogy Aczél Zoltán nem fél órával a kezdés előtt „szórta fel” játékosait a mágneses táblára, masszív vendégcsapat próbálta megakadályozni a főképpen a szélen kezdeményezett hazai rohamokat.
A félidőben kissé torz, rikító sárga óriásbetűkkel jelent meg az eredményjelzőn: „A mérkőzésen 1314 belépőt számolt a rendszer.”
Sajnos számunkra ez az adat jelezte inkább az „idény eleji formát”, nem pedig a csapatok játéka...
„Nyerni kell, ennyire egyszerű. Ma is, a jövő héten is, mindig...” – adta ki az ukázt még a kezdő sípszó előtt Varga István, a hazaiak vezetőedzője. S lám, a fehérvári játékosok meg is szívlelték a szakemberi utasítást. Nem lehetett okunk a panaszra, ugyanis a pálya élettartama jóval tovább tartott az előre jósolt húsz percnél (mondhatni: végig). Így aztán a piros-kékek támadójátéka később is érvényesülni tudott, csak éppen az utolsó passzok hibádztak.
Voltak a második félidőnek olyan szakaszai, amikor csak kapkodtuk a fejünket a futószalagon egymást követő hazai rohamok miatt. Ennek haszonélvezői (végre!) a lelkesen didergő szurkolók, szenvedő alanyai pedig a siófokiak voltak. Aczél Zoltán együtteséről elmondható, hogy szimpatikus, összerakott gárda, azonban ettől még a kiesés (egyik) legfőbb várományosa marad.
Jól látszott, hogy a fehérváriak sokkal előrébb tartanak – minden értelemben.
Egy kérdés maradt csak: hol voltak a nézők?
