A koporsónál

Borzalmas volt. Marian Coz ma nyitott koporsója a Dinamo-székház trófeatermében állt – sok ezren szerettek volna bejutni, de csak keveseknek sikerült.

A családtagok mellett a veszprémi játékosok és vezetők, valamint a román szövetség és az MKSZ képviselői állták körül a koporsót (így volt ez később a templomi ortodox szertartáson is), és többen hosszabb-rövidebb gyászbeszéddel búcsúztak Mariantól.

Cristian Gatu, a román szövetség elnöke könnyeivel küszködött, s nem tudta elmondani beszédét, helyette Gheorghe Goran technikai igazgató olvasta a méltató és elköszönő szavakat. Kiss István MKSZelnök arra emlékezett, hogy a januári vb-n Cozmával együtt nézte a magyar–francia mérkőzést, és együtt szurkoltak Nagy Lászlóéknak, majd hozzáfűzte, a román és a magyar sportot egyaránt pótolhatatlan veszteség érte. Erre csak csendes gyásszal szabad emlékezni. Veszprém polgármestere, Debreczenyi János elmondta a házigazdáknak, hogy Marian Cozma a város tiszteletbeli polgára lett, s emléke örökké élni fog a veszprémiek szívében.

A játékos édesapja, Petre Cozma a család nevében mondott köszönetet a vigasztaló szavakért, és megismételte a Veszprémben már hallott óhaját: „Kérem, fogjunk össze, hogy megállítsuk a gonoszt, hogy soha többé ne történhessen hasonló borzalom.”

A klubházból kivitték a koporsót az épület előtt várakozó autóba, s a veszprémi, szegedi és bukaresti kézilabdázók sírva követték. Még az olyan, nagyon kemény fából faragottak is könynyeztek, mint Gál Gyula, Jevgenyij Lusnyikov vagy Csoknyai István másodedző. Hunyadfalvy Ákos klubelnök csak annyit tudott mondani: „Borzasztó, feldolgozhatatlan, ami történt, de sosem feledjük el Mariant.”

Gál Gyula: „Rettenetesen érzem magam, nem tudok magamhoz térni a sokkból, pedig tudom, vasárnap mindannyiunkra hatalmas erőpróba vár.”

Mocsai Lajos edző is megrendülten beszélt: „Minden játékos el akarta kísérni Mariant utolsó útjára, s ennek a kérésnek nem lehetett, de nem is akartunk ellenállni. Talán így a jobb. Eltemettük volt játékosunkat, s csak az a kérdés, kiben milyen nyomokat hagy a tragédia, hiszen embere válogatja, ki hogyan dolgozza fel. Ami biztos, senkinek sem könnyű.”

Utoljára maradt a lassan kiürülő Dinamo-klubház előtt Marko Vujin, aki semmit sem mondott, csak a szeméből lehetett mindent kiolvasni, ahogy felnézett a homlokzatot eltakaró, két emelet magasságú Cozma-képre. A hatalmas fotón úgy mosolygott Marian, ahogyan a leggyakrabban láttuk – kedvesen, önfeledten. Feledhetetlenül.