A sors akaratából

„Pályafutásom első lövése volt ez, azt hiszem, sikerülhetett volna jobban is – eleveníti fel a kilencesztendősen megeresztett kísérletet másfél évtizeddel később Császár Gábor. – A történethez hozzátartozik, hogy mielőtt kis vasi falumból, Kenyeriből a celldömölki általános iskolába kerültem, azt sem tudtam, mi fán terem a kézilabda. Egyszer aztán a tornatanárom, későbbi nevelőedzőm, Süle Nándor szólt, hogy lőjek kapura – hát ez lett belőle. Mégis ott ragadtam, talán azért, mert kevés volt a gyerek... Végül szép lassan összecsiszolódtunk, mármint a kézilabda meg én: volt olyan torna, amelyen én lettem a gólkirály.”

S a mese folytatódott: a celldömölki sulicsapatban időnként tanári módon játszó legényre hamar felfigyelt a Dunaferr, aminek következtében 14 évesen már az újvárosiak igazolása lapult a zsebében. Ez ugyan szépen és jól hangzik, azért a 24 éves Császár Gábor szavaiból kiderül, néhány akadályt le kellett küzdenie, amíg oda jutott, ahova.

„Még tizenöt sem voltam, amikor két nagy váltáson már keresztülmentem. Előbb a Kenyeri–Celldömölk utat jártam be – mindennap reggel hétkor indultam és este nyolckor értem haza –, majd Dunaújvárosba költöztem. Ami utóbbit illeti, a szülőháztól hirtelen kétszáz kilométerre találtam magam, onnan nem lehetett nap mint nap hazaugrani. Mások hétvégente jártak haza, én kéthavonta, hiszen szombaton vagy vasárnap általában meccsünk volt. A tartós kaját az ágyneműtartóban tároltam... A szüleim, ha tehették, eljöttek hozzám, de rendszeresnek az ő látogatásaikat sem nevezhettem. Dolgos kis család a miénk, édesapám állattenyésztéssel foglalkozik, a jószágokat nem lehetett csak úgy ott hagyni, hiszen maguknak sosem készítették el a vacsorát...”

Huszonkét évesen úgy érezte, külföldön a helye

A „nem tudom, mi lett volna, ha...” kezdetű mondat akkor hangzik el a játékos szájából, amikor szóba kerül, hogy „az” a Dunaferr felettébb acélos volt. Richard Stochl, Marko Vujin, Peter Kukucka, Iváncsik Tamás és persze Császár Gábor – hogy csak öt nevet említsünk a Veszprémet és a Szegedet gyakorta megszorongató együttesből. Az irányító szerint fiatal, jó és akaratos gárda volt az, amely – hogy befejezzük a bekezdés elején elkezdett mondatot – ha nem széled szét, még többre vihette volna. Csakhogy volt ajánlat, amit nem lehetett visszautasítani…

„Huszonkettő voltam, amikor úgy éreztem, megértem arra, hogy próbára tegyem magam külföldön – indokolja a 2007-es szakítást Csaszi. – Több lehetőség közül választhattam, számomra a Viborg volt a legszimpatikusabb. Emlékszem, sokan bíráltak a döntésem miatt, tízből kilencen úgy vélték, ha Dániába szerződöm, csak visszafejlődöm. Ők nem tudták, hogy serdülőjátékos-korom óta lenyűgözött az északiak nyugalma, mentalitása, stílusa. Szóval egyfelől mindig is vágytam rá, hogy Skandináviában kézilabdázhassak, másfelől korainak tartottam volna, ha mondjuk a Bundesligába igazolok. Úgy voltam vele, kimegyek Dániába, mindent megteszek, hogy testileg-lelkileg megerősödjek, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Egy percig nem bántam meg, hogy így határoztam, bár azt nem tagadom, akadtak kritikus időszakok. Egyedül mentem ki, sokat is voltam egymagam, ahelyett, hogy mász-káltam volna jobbra-balra, inkább a magányt kerestem. Tényleg nehéz periódus volt, ugyanakkor tisztában voltam vele, amibe nem hal bele az ember, az megerősíti. És tessék, ma már kijelenthetem: nemcsak a pályán, azon kívül is fejlődtem. Sokat megtudtam az életről, no és magamról, mondhatni megismertem az igazi Császár Gábort. Ez, remélem, a világbajnokságon is látszott.”

Mi az hogy! A csoportkör ugyan nem a válogatott 5-ösének diadalmenete volt, a középdöntőben – Eklemovics Nikola sérülését követően – élt a sorstól kapott eséllyel, így a vb végén nem véletlenül sorolták az együttes legjobbjai közé. A 65 lövésből elért 38 gólja (köztük jó néhány kritikus pillanatban értékesített büntető!) önmagáért beszél, s az is, hogy a hozzáértők szerint berobbant az élvonalba.

A csapat érdemei a legfontosabbak

„Nem robbantam be sehova! – tiltakozik az érintett. – A torna elején keveset játszottam, csak vártam a lehetőségre. Szegény Nikola kidőlése után megkaptam, talán nem is ment rosszul. Hadd mondjam el: teljességgel érthető, hogy Eklemovics volt az első számú irányító, sokkal több kemény csatán van túl, ráadásul irigylésre méltó múlt áll már mögötte. Illetve dehogy irigylem! Tisztelem, becsülöm Nikolát, tudását maximálisan elismerem. Azzal sincs bajom, hogy a padon ültem, hiszen ezt az utat mindenkinek végig kell járnia. Úgyhogy a személyes sikereim helyett beszéljünk a csapat érdemeiről, végtére is nagy dolognak tartom, hogy hatodikként zártunk. Az ötödik helyért játszottunk, ha innen nézem, épphogy lecsúsztunk az elődöntőről... Egyértelmű, sokat kell még melóznunk ahhoz, hogy a legjobbak, vagyis a franciák és a horvátok nyomába érjünk, de hiszek abban, hogy előbb-utóbb versenyben leszünk velük. Különben is: ha egy csapatnak olyan szurkolói vannak, mint a miénknek, akkor muszáj megfeszülnünk a sikerért. Amikor egy-egy kínkeserves győzelem után eljutnak hozzánk az olyan reakciók, mint »majdnem infarktust kaptunk, ám megérte!«, akkor úgy érezzük, megéri megszakadni. Egy országot boldoggá tenni, na, ennél szebbet hirtelenjében nem tudok elképzelni.”

Hosszas gondolkodást követően sem... Tudniillik amikor arra kérjük Császár Gábort, vázolja fel, milyen jövőt álmodott meg magának, nyilvánvalóvá válik, nem azon rágódik, hogy a még másfél évig élő szerződése lejárta után melyik neves klubba igazoljon.

Hat oldal is kevés lenne az élmények leírásához

„Vágyaim nincsenek, csak abban bízom, hogy még sok mindent tartogat számomra az élet – érkezik a válasz. – Csakúgy, mint eddig, ezután is elfogadom, amit nekem szán a sors. Azt tartom a legnagyobb eredményemnek, hogy Kenyeriből indulva idáig jutottam. Szeretteimnek örökké hálás leszek azért a segítségért, amit tőlük kaptam, hiszen legalább annyit tettek hozzá a karrieremhez, mint én. Nem feledem azt sem, hogy szerencse is kellett ehhez, no meg az is, hogy tanultam, tanultam, tanultam – persze nem Lenin miatt... A kézilabdának köszönhetően annyi élmény ért már idáig is, hogy azt legalább hat oldalban tudnám csak elmesélni, igaz barátokra találtam, megismerhettem más országokat, kultúrákat és nyelveket, s közben fizetnek is azért, amit a világon legjobban szeretek csinálni. Ahhoz képest, hogy az a bizonyos első lövés úgy sikerült, ahogy, nem rossz, ugye?”

Nem hát. Ugyanakkor felvetődik bennünk: nem is a lövés volt gyenge, hanem a kapu volt rossz helyen.