A lényeg: mindig nyerni kell!

Ki más lehetne az első ismerős, akibe a cseh főváros jelképén, a Károly hídon sétálgatva belebotlik az ember, mint Rátgéber László. Vörös dzsekije, rajta a Szpartak címerével, messziről virít. Persze a találkozás nem egészen a véletlen műve, hiszen Prága nevezetes és meseszép negyedébe, a Staré Mestóba beszéltük meg a randevút. Ám a mesteredző egy kis fényre vágyott a szűk utcácskák ódon levegője helyett, s lehet-e pompásabb hely a januári napfürdőzésre, mint a turistákkal zsúfolt Károly híd. Nincs egyedül, stábjának több tagja kíséri. Óhatatlanul a Liverpool futballcsapatának híres indulója, a You’ll Never Walk Alone jut az ember eszébe, s később kiderül, nem is alaptalanul. Miközben ugyanis a Szpartak multimilliomos tulajdonosának, Sabtaj von Kalmanovicsnak köszönhetően kőgazdag klub, valójában egy nagy család is. A pénz csupán eszköz (persze igencsak fontos eszköz) arra, hogy e család tagjai, akik a sikerre szövetkeztek, megvalósíthassák céljaikat. Hogy nem járnak rossz úton, jelzi: a Szpartak-játékosok mezén két-két aranycsillag idézi a két Euroliga-elsőséget.

Az alábbi interjú annak a beszélgetéssorozatnak a töredékeiből állt össze, amely Rátgéber Lászlóval a Károly hídon kezdődött, s folytatódott többek között az ZVVZ USK Praha csarnokában, a Szpartaknak szállást adó Corinthia Panorama Hotel bárjában, no meg az U Zlatého Tygra, azaz a hajdan Bohumil Hrabal törzshelyének számító, Az Aranytigrishez címzett füstös kiskocsmában.

Mióta érzi azt, hogy a Szpartak Moszkva igazán az ön csapata?

Ha az emberi szempontokat nézzük, lényegében ez első pillanattól kezdve. Gondoljon csak bele: ez egy kétszeres Euroligagyőztes klub, az új évezred egyik sikercsapata. Nos, a 2008-as diadalmenet után egyetlen kulcspozícióban történt változás, nevezetesen a vezetőedző helyén. S én ülhettem le a kispadra, ami óriási szakmai elismerés azzal együtt is, hogy nem ma kezdtem az edzősködést.

Egy pohár borral hódította meg az ausztrál centert

És szakmailag?

Kellett vagy két hónap, mire egymáshoz csiszolódtunk. Hozzáteszem, az ausztrál világbajnok Lauren Jackson, illetve a két amerikai olimpiai bajnok, Diana Taurasi és Sue Bird csak októberben kapcsolódott be a munkába. Az ember olykor beleborzong, ha végignéz a társulaton: hét olyan kosaras van a keretünkben, aki már állt az olimpiai dobogó valamelyik fokán.

Hogy boldogul velük?

Mindegyikükhöz van egy kulcs, csak meg kell találni. Persze egészen más pedagógia szükségeltetik itt, mint otthon. Ezeknek a klasszisoknak nem mondhatom, ha valami miatt morgolódnak, hogy majd akkor lehet dumálni, ha már letettetek valamit az asztalra, hiszen némelyiküknek leszakadna a nyaka, ha minden eddig nyert érmét magára aggatná. Ezért minden egyes foglalkozás azzal kezdődik, hogy a stábommal elmagyarázzuk a lányoknak, mit miért kell csinálniuk. Mondjak példát arra, hogy sikerült megnyernem, megnyitnom a játékosaimat?

Persze!

Lauren Jacksonnal egy ideig csak kerülgettük egymást, mintha kicsit bizalmatlanul méregetett volna. Egy alkalommal, amikor chartergéppel repültünk, csomagoltam egy láda otthonról kapott bort is, és az üvegeket felvittem a fedélzetre. Ausztráliáról köztudott, hogy remekek a borai, s azt mondtam Laurennek a felszállást követően: gyere, kóstolj meg egy pohárral, ilyen a magyar bor. Teljesen meghatódott, még a nyakamba is borult, s meg volt nyerve a közös ügynek. Ez természetesen az első csata, folyamatosan figyelni kell rá is. Most Prágában megengedtem neki, hogy kihagyja a városnéző programokat, mert noha két hete megérkezett már a hazájából, még mindig átállási problémákkal küszködik, s folyton csak aludna. Vagy ott van Kelli Miller és az ikertestvére, Coco esete. Mindketten WNBA-játékosok, de maguknakvaló emberek, nemigen engednek közel magukhoz senkit. Viszont buzgón gyakorolják a vallásukat, így ha a hét végén edzés van, azt igyekszem úgy kiírni, hogy ne ütközzön az istentiszteletekkel. Bármilyen csodabogarak is a játékosaim, egyvalamiben hasonlítanak: vérbeli profik, s ha kosárlabdáról van szó, csakis a játékra összpontosítanak. A szakmának tehát a kisujjadban kell lenni, hogy higygyenek benne: képes vagy őket újabb sikerekre vezetni. Önmagában azonban a szakmai tudás kevés ahhoz, hogy nyert ügyed legyen náluk.

A pálya a vezetőedző kizárólagos felségterülete

S mi a helyzet Sabtaj von Kalmanoviccsal? Az mifelénk sem szokatlan, hogy a klubelnök a mérkőzések idején a kispad környékén sertepertél, vagy éppen a lelátóról igyekszik nyomást gyakorolni a bírókra. A Szpartak tulajdonosa azonban Prágában leült a padra, s igencsak intenzíven részt vett a meccselésben, egyszer még időt is kért. Ön, aki roppant erős egyéniség, s a pécsi években arról volt ismert, hogy nemigen tűr meg maga fölött senkit, miként barátkozott meg ezzel az új szituációval?

Hadd kezdjem azzal, hogy Sabtaj nem kért időt, hiszen a szabályok ezt csak a vezetőedzőnek engedik meg. Igaz azonban, hogy egy alkalommal – hogy úgy mondjam – közös döntéssel állítottuk mega játékot. Megjegyzem, mindez nem éles szituációban, hanem huszonöt pontos vezetésünknél, három perccel a találkozó vége előtt történt, amikor a tartalékok voltak a parketten. Ezzel együtt mindez otthoni szemmel nézve biztosan szokatlan, de a Szpartak orosz, és nem magyar klub. Márpedig ennek a klubnak Sabtaj von Kalmanovics a szíve, lelke, motorja, mindenese. Ha kell, nagyvonalú támogatója, ha kell, labdahordozó szertárosa. Sabtaj él-hal a sportágért, a csapatért, s én kalapot emelek előtte, hogy a személyes vagyonának egy részét a sportra áldozza. Ha sok olyan ember akadna Magyarországon is, aki ilyen-olyan üzletekből meggazdagodva nem azzal lenne elfoglalva, hogy még jobban teletömje a zsebét, hanem a pénzét közösségi célokra is áldozná, jóval előbbre tartanánk.

Akárhogy is nézzük, a Szpartaknál nem az öné az utolsó szó…

De igen, mégpedig a pályán. Az az én felségterületem, noha Sabtaj sem csupán lelkes szurkoló, hiszen van edzői papírja, ráadásul nem a Szpartak az első klubja. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy vannak a világban szervezetek, ilyen mondjuk a rendőrség, a katonaság, a maffia, de ilyen egy valóban profi klub is, amelyek hierarchikusan szerveződnek, és a hierarchia élén a nagyfőnök áll. Ez minálunk Sabtaj von Kalmanovics. Vele azért lehet remekül együttdolgozni, mert noha amit mond, az szentírás, maximálisan odafigyel a munkatársaira is.

Ezt tanúsíthatom, ezt az USK elleni meccs után magunk is tapasztaltuk. A hivatalos program ellenére ugyanis szabad estét adott önnek.

…pedig valóban mondhatta volna azt, hogy „…nézd, Lacikám, befolyásos ismerősöm hívta meg a csapatot vacsorára, ezen neked is jelen kell lenned”. Ehelyett azt fejtegette, hogy „…ha Budapestről vannak itt vendégeid, barátaid, ne várakoztasd meg őket, majd mi tartjuk a frontot helyetted is a vacsorán.” Egyébként mit tippel, hány tagú volt a prágai delegációnk?

Sejtelmem sincs.

Negyvennyolc! Általában huszonöten utazunk az idegenbeli mérkőzésekre, de most Sabtaj úgy döntött, eddigi munkájukért köszönetül az utánpótlással foglalkozók is velünk tartanak. Sőt – az USK-val történő egyeztetésután – a saját tánckarunkat is elhoztuk, szintén jutalomutazásra.

Valamennyien ugyanabban a négycsillagos hotelben lettek elszállásolva, ahol a csapat; sejthető, hogy ez nem kétfilléres kiadás. A pénz kapcsán azonban egy rossz szavam nem lehet. Magyar szemmel nézve már-már idilli állapot, mégis igaz: a legutóbbi bérem már a hivatalos fizetési határidő előtt öt nappal a számlámon volt!

Ilyen állásról álmodik minden magyar…

Talán hihetetlenül hangzik, pedig őszintén mondom: a pénz nagyon fontos szempont, ám ezt a moszkvai kalandot akkor is halálos vétek lett volna kihagynom, ha egy fillért sem keresek.

Annyit tanultam az orosz sajátosságokkal megfűszerezett profi világról már e néhány hónap alatt is, aminek az értékét pénzben nem lehet kifejezni. Azt hiszem, most jutottam el edzői pályafutásom során arra a pontra, hogy e friss tapasztalatokkal gazdagodva, kiokosodva, immár bárhol Európában nyugodt szívvel vállalhatnék munkát.

Mennyiben változott az edzői filozófiája a moszkvai hetek, hónapok eredményeként?

No, ez érdekes felvetés, mert korábban én is sokat agyaltam az edzői filozófiával kapcsolatos kérdéseken. A Szpartaknál azonban nyersen szembesültem a valósággal: a profi világban egyetlen szakmai hitvallás létezik, mégpedig az, hogy nyerni kell! Lehetőleg mindig, de legalábbis minél többször. Nekünk, hála Istennek, eddig összesen két vereség csúszott be – egy a bajnokságban és egy az Euroligában. Sabtaj szerencsére egyiket sem vette a szívére, sőt megtapasztalhatta, hogy kevés az éles helyzetekben bevethető emberünk. Az előző évad után néhány játékost, akik a piacon kelendőek, de nálunk epizodisták lettek volna – például Vedrana Grgint, Kelly Mazzantét vagy éppen Ivana Matovicsot – elküldték, s orosz fiatalokkal töltötték fel a társulatot. Ez már csak azért is helyes lépés volt, mert a szabályok védik az orosz játékosokat; a bajnokikon például két hazai kosarasnak mindig pályán kell lennie. Viszont az utánpótlás állapota arrafelé sem rózsás, kevés a nemzetközi szinten is használható kosaras. Emiatt átestünk a ló túlsó oldalára, vagyis most meg erősítésre szorulunk. Szerencsére még van egy üres státus a keretünkben.

A jót könnyű megszokni, mégis: nem hiányzik néha Pécs, a magyar kosarasvalóság?

A barátokkal, ismerősökkel napi kapcsolatban vagyok, meg aztán a válogatott szövetségi kapitányaként kötelező is frissen tartanom az ismereteket. Nem tagadom, amikor a karácsonyi szünetet követően fel kellett szállnom a moszkvai gépre, abba kicsit belehaltam. Szerencse, hogy velem van a családom, azaz Csák Magdi, a feleségem, s Lackó meg Tomcsi, a két fiam. Utóbbi ugyan nagy gézengúz, mostanság ugyanis az a szokása, hogy a mindenkori ellenfelünknek drukkol, de hasonló időszakot átéltem a nagyobbik sráccal is. A baj csak az, hogy a rengeteg utazás miatt keveset lehetünk együtt. Most három napra Prágába költöztem, s hasonlóan hosszú távolléttel fenyeget például az Orosz Kupa végjátéka is, hiszen a negyeddöntőt, az elődöntőt és a döntőt is Jekatyerinburgban rendezik meg. Az UGMK a maga huszonkétmillió dolláros költségvetésével a legtehetősebb női klub, de ha a mi terveink valóra válnak, sem az Euroligában, sem a hazai bajnokságban nem nyer aranyat. Alighanem megfordulhatott ilyesmi a jekatyerinburgi vezetők fejében is, így várhatóan mindent bedobnak, hogy a kupában ne érje őket meglepetés.

Nem engedték meg, hogy a rivális összeomoljon

S ha mégsem úgy alakulna a szezon, ahogy álmodják, az – elvben – akár a klub történetének a végét is jelenthetné?

Oroszországban a külső szemlélő számára átláthatatlanul történik a finanszírozás. Én ezt nem is próbálom megérteni. Ugyanakkor látni kell: a klubok nem egyszemélyes show-k, a Jekatyerinburg mögött például ott áll a világ egyik legnagyobb fémipari vállalata az Urálban. Igen, igaz: Sabtaj von Kalmanovics nélkül a Szpartak manapság nem lehetne a kontinens egyik élcsapata. Viszont a szemléletére jellemző, hogy amikor a CSZKA majdnem összeomlott, s úgy festett, nem tudja folytatni az Euroligát, éppen ő javasolta: hozzanak létre az egyesületek közös pénzalapot, amelyből segíteni lehet a bajba jutottakat. Mint ismert, a felhívásnak lett is eredménye, a CSZKA-hoz új, tehetős szponzor érkezett, majd „hálából” le is győzött bennünket a bajnokságban… Otthon sokakban sokféle kép él az oroszokról, de például a szolidaritást, ezt a mifelénk avíttá vált értéket újra eltanulhatnánk tőlük.

Euroliga-győztesként vette át a Szpartakot, a női szakágban klubszinten ez a csúcs. Ennek fényében mivel lenne elégedett egy plusz egy éves szerződése lejártakor?

Gyorsan rájöttem, az engem körülvevő közeget nem tudom megváltoztatni odakint. Elégedett akkor lennék, ha a szerződésemet kitöltve ugyanaz az ember, ugyanaz a Rátgéber Laci térne haza Moszkvából, mint aki tavaly nyáron kiköltözött oda!