Vége a pokoli küldetésnek

Kirúgták vagy besokallt?Kirúgták vagy besokallt?

Felmondtam, mert már nem volt rám szükség – mondta a pénteken ötvenötödik születésnapját ünneplő Török József, aki az utóbbi években Tatabányán dolgozott ügyvezetőként, ám most elbúcsúzott az NB II-es klubtól. – Az utóbbi időben többször is vitatkoztam a Tatabánya főtulajdonosával, David Altomare-ral, s gyakorlatilag arra várt mindenki, hogy lelépjek. Elsősorban a San Diegóban élő társtulajdonos, Konsztantinosz Mokalisz. Az ő barátja Octavio Zambrano, a csapat korábbi ecuadori trénere, akitől én az ősz végén elköszöntem. Számomra egyértelmű, hogy a tulajdonos képviselője most visszahelyezi állásába a szakembert.

Enyhén zavaros történet, igaz, az ilyesmi nem ritka a magyar futballban. Az ember azt gondolná, Tatabányán minden rendben, a csapat tisztességesen szerepel, a negyedik helyen áll az NB II Nyugati csoportjában, pénz is van, jut a csapatra.

Ami a pénzt illeti, azzal valóban nincs gond. David Altomare negyvenmillió, az öt százalékot tulajdonló város pedig harmincnyolcmillió forinttal, plusz a stadion ingyenes használatával és az utánpótlás-nevelés támogatására utalt pénzekkel segíti a futballt. Miután hetvennyolcmillió forintból nem lehet ugrálni s legfőképpen első osztályú álmokat dédelgetni, fel sem vetődött, hogy nekiveselkedünk a feljutásnak.

Akkor csak jól mondtam, hogy besokallt.

Kilenc éve dolgozom David Altomare-nak és a cégének. Annak idején még a III. Kerülettel kezdtünk, azután átmentünk Csepelre, ott Détári Lajost én dobtam be a mély vízbe, majd miután egyik csapatnál sem kaptunk támogatást, Tatabányára költöztünk. Itt bőven kijutott nekem a sikerből és a kudarcból is. Persze a magyar futballban dolgozni manapság már-már pokoli küldetés: a vezetőknek ügyeskedniük kell, szerződésekkel, pénzekkel. Márpedig a forintokból egyre kevesebb van. A futballunk elértéktelenedett, nincs értelme dolgozni benne – nemcsak vezetőként, sajnos már futballistaként sem.

Ügyeskedést, pokoli szituációt emleget: miért van az, hogy egy magyar klubvezető nem talál ebből a mocsárból kiutat?

Ugyan már, nézzen körül az országban, próbáljon belelesni a klubok életébe, gazdálkodásába, és ugyanazt fogja látni mindenhol! Nem szeretnék tételeket felállítani, okosakat mondani, elégedjen meg annyival, hogy addig volt jó, amíg a futballisták egyéni vállalkozóként vehették fel a pénzüket. Manapság a sportvezetőknek azon kell törniük a fejüket, hogyan, milyen módon kerüljön a zsebekbe a pénz, így jönnek azok a bizonyos reklámszerződések és hasonló kiskapuk. Hangsúlyozom, ez ugyanúgy érvényes a sok százmillió forintból gazdálkodó csapatokra, mint a hetvennyolcmillióból élő Tatabányára. Tartok tőle, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nem is változik ez az abszurd helyzet.

Egy pillanatra sem vetődött fel önben, hogy változtatni kellene, valamiféle forradalmat csinálni?

Ne vicceljen már! Most mondok valamit, amitől alighanem megdöbben: amikor néhány éve feljutottunk az NB I-be a Tatabányával, és meglepetésre az ötödik helyet szereztük meg, egyszer csak nagy bajba kerültünk. Pedig én akkor azt hittem, itt a Kánaán, hogy majd jönnek a tévés pénzek, sorban állnak a szponzorok, jobban élünk, és egyre erősebbek leszünk. Ehhez képest el kellett adnunk a legjobb futballistáinkat. Vagy például említhetem azt, hogy a házi gólkirály nem elégszik meg az addigi bérével, hanem emelést kért. Nemhogy előreléptünk volna, visszazuhantunk. A pénz határoz meg mindent. Nézze csak meg a német Hoffenheimet: német falusi csapat, amelybe csillagászati összegeket pumpálnak, és tessék, lehet, hogy német bajnok lesz.

És ami működik német léptékben Hoffenheimben, miért nem működik magyar szinten Tatabányán? Az amerikai üzletember, David Altomare raklapnyi pénzt adott a futballunknak, miért nincs haszon belőle? Egyáltalán, neki mi ebben az üzlet?

Kapaszkodjon meg: fogalmam sincs. Többször megkérdeztem ugyanezt, de mindig azt a választ kaptam, hogy azért, mert szereti a futballt. Ez nem üzlet, ez nem befektetés, ő utalja a pénzt, mi pedig feléljük. Illetve feléltük, hiszen én már nem tartozom oda. Nem akarom elkeseríteni, de a magyar futballban nem lesz semmiféle forradalom, ez hiú ábránd. A mai szabályozás mellett a sportvezetőknek megkötik a kezüket, a futballisták pedig kiszolgáltatott helyzetben vannak.

Ennyire sötéten látja a helyzetet?

Csak a vak nem látja, hogy a magyar futball behozhatatlan hátrányba került, óriási a leszakadás, még az európai középmezőnytől is. Olvastam a közelmúltban a Nemzeti Sportban Csertői Aurél szavait, aki azt mondta, ha a Kolozsvár gazdag tulajdonosa a Haladásba tenné a hárommilliárd forintját, bizony a szombathelyiek is eljuthatnának a BL főtáblájáig. No, én ezt aligha hiszem. Nálunk a hetvenes évek közepén megszűnt a futballkultúra, s amióta a sportág vérbeli üzletté vált, képtelenek vagyunk lépést tartani még a környező országokkal is. Hiába jönne ide külföldi milliárdos, csodát ő sem tehetne. Minimum nyolc erős, biztos lábakon álló klub kellene ahhoz, hogy valami megmozduljon.

Lebeszélni mégsem lehet az embereket arról, hogy ne nézzék vagy válasszák a világ legnépszerűbb sportágát. Márpedig idehaza ez megy: bárkihez is fordulunk, hogy mondja el a véleményét, csak oda lyukadunk ki, hogy a csalódottság miatt mindenki szidja a labdarúgásunkat. Ön például miért nem arról beszél, hogyan lehetne segíteni?

Nem szabad becsapni senkit sem, és én ezt nem is teszem meg. A valóság ugyanis a következő: Magyarországon egyre kevesebb gyerek választja a sportágat, akik mégis, hiú ábrándokat kergetnek, mert nálunk nincs meg a jó feltételrendszer, nincsenek pályák, a gyerekekkel húszforintos, lenézett, kihasznált edzők dolgoznak. Ma senki sem mondhatja büszkén magáról Magyarországon, a diszkóban, a Váci utcában vagy valamilyen show-műsorban: kérem szépen, én futballista vagyok.

Mihez kezd most?

A futball számomra nem pénzkérdés, vannak vállalkozásaim, amelyekből jól élek. Ugyanakkor szeretem annyira a sportágat, hogy ne szakadjak el tőle. Edző leszek, ötvenöt évesen leülök majd a kispadra, csak azt nem tudom, melyik csapatnál. Azt azonban kijelenthetem, a játékosaim maximum tizenöt évesek lehetnek. Csak gyerekekkel akarok már foglalkozni.