– Milyen sárga a szája! – kiált fel az aggódó apa.
– Mert sárgarépát evett.
Az ésszerű választ párjától, Orsitól kapja Fehér Csaba, így a következő pillanatban már a világ legnyugodtabb édesapjaként gügyöghet Benedekkel. Benedekről azt kell tudni, hogy 2008. április 20-án jött a világra, az NAC Breda–NEC Nijmegen holland bajnoki délelőttjén, minek következtében apukája kihagyta a vendégek 3–1-es győzelmét hozó mérkőzést.
„Orsi otthon volt már, én még idekint, amikor reggel hétkor beszéltünk, csak annyit mondott, kicsit fáj a hasa, biztos, ami biztos alapon bemegy a kórházba – eleveníti fel élete egyik legszebb, egyben legizgalmasabb napját Fehér Csaba. – Nem sokkal később érkezett a hír: indul a szülés… Rohantam a repülőtérre, de egyrészt korán volt, másrészt létezik nagyobb légikikötő is az eindhoveninél, nem csoda, hogy amikor odaértem, zárva találtam az összes ajtót. Aztán szép lassan beindult az élet, jegyet is kaptam, majd Orsi édesanyja jóvoltából élő közvetítésben meghallgattam kisfiam születését… Filmbe illő jelenet volt, aki ott volt, gratulált, tapsolt, a pultos nyomban meghívott egy italra. Ennél is fontosabb volt persze, hogy négy óra múlva már a karomban tarthattam Benedeket. Igaz, Attila bátyám hamarabb ért be a kórházba, mint én, így először azt hitték, ő az apuka…”
Néhány szponzort már el kellett küldeni
A büszke édesapa (mármint Fehér Csaba) 2000-ben szerződött az NAC-hoz. Hogy azóta mi változott az Eindhoventől 65 kilométerre fekvő Bredában, azt a 33 esztendős futballista két egymáshoz kapcsolódó történettel érzékelteti.
„Amikor kiköltöztem, a stadion a település szélén állt, a játékosok számára fenntartott parkoló gyakorlatilag már a városhatáron túl terült el, ha kiszálltam a kocsiból, az erdőt láttam – tárul elénk a kilenc évvel ezelőtti Breda képe. – Mára különböző nagyvállalatok húzták fel központjukat a létesítmény szomszédságában – ha kiszállok a kocsiból, hatalmas épületeket látok. A „megtelt” táblát egyébként nemcsak a városra, az arénára is ki lehet lógatni: a tizenhétezer hely rendre gazdára talál; ha hozzáteszem, hogy a szezon előtt tizenötezer-hatszázan vásároltak bérletet, ez talán nem meglepő. Bővítik is a stadiont, hamarosan húszezres lesz. Más kérdés, hogy egy-két szponzornak így sem jut majd hely. Merthogy épp a minap mesélte az egyik elöljáró: annyian akarják támogatni a klubot, és annyian akarnak ily módon páholyhoz jutni, hogy egyeseket ki kell kosarazni.”
Amint a mondat végére ér a házigazda, hatalmas koppanás rázza meg a roppant barátságos lakást, na ja, leesett az állunk. Elképzeljük, amint Kispesten bekopogtat egy üzletember, hogy ennyit és ennyit adna a klubnak, ha cserében kapna egy kényelmes fotelt a Puskás-tribünön, azonban a honvédosok közlik vele, bocsánat, annyi a mecénás, hogy a VIP-részlegen foglalt az összes szék... Az ábrándozásnak a fényképezőgép kattogása, no meg Benedek jóízű kacaja vet véget: édesapja egy hatalmas gumilabdára ülteti, és bár az egyensúlyozás nehéz mutatvány a jobbra-balra, előre-hátra guruló játékszeren, kétségkívül mulatságos. Orsi közben megjegyzi, hogy úgy érzik magukat Bredában, mint Alíz Csodaországban, és miután bólogatunk néhány másodpercig, feltesszük a kérdést: meddig még?
A magyar bajnoki cím a légiós titkos álma
„A nyáron lejár a szerződésem, csak ez biztos – feleli Fehér Csaba. – Még nem tudom, hogy az NAC vezetőinek milyen szándékaik vannak. Ha egyéves hosszabbítást ajánlanának, azon eltöprengenék, ha kettőt, azon hosszasan elgondolkodnék, ha pedig netán felvetnék, hogy még futballozzam itt egy-két esztendeig, aztán maradjak a klub alkalmazásában akár edzőként, akár más tisztségben, na, akkor lennék igazán bajban. Amikor huszonnégy esztendősen megadatott, hogy külföldre igazoljak, a szakmai szempont volt az első, az érzelmi és az anyagi csak a második, illetve harmadik – mára annyiban változott a helyzet, hogy az érzelmi a szakmai elé ugrott. Ezt azért is említem, mert valószínűnek tartom, hogy Breda után valamelyik hazai egyesület lesz a következő állomás, tudniillik otthon játszani számomra érzelmi kérdés. A labdarúgással kapcsolatos legszebb emlékek is Magyarországhoz kötnek: az Újpesttel megszerzett aranyérem, az Ausztria elleni első válogatottságom vagy éppen a három egyes boszniai győzelmünk bármilyen holland élménynél előbbre való. Titkos vágyam, hogy egyszer még bajnok legyek odahaza – habár most már nem titkos...”
Mondja ezt az az ember, aki a PSV-vel bajnok lett, az eindhoveni együttes hátvédjeként Bajnokok Ligája-találkozókon is pályára lépett – például az Anfield Roadon…
„A PSV-nél töltött időszakot két részre bontanám – tért vissza a hivatalosan 2004-től 2007-ig tartó pályaszakaszra Fehér Csaba. – Guus Hiddink kérésére kerültem oda, hogy az ő irányítása alatt nem játszottam, kizárólag az én hibám. Éppen akkor, vagyis a legrosszabbkor tört rám a honvágy: négy éve gyakorlatilag egyedül voltam, hiába szerepeltem egy neves klubban, mindenáron haza akartam jönni. Kölcsön is adtak az Újpestnek… Amikor másodjára visszatértem, már Ronald Koeman edzette a gárdát, és – hogy finoman fogalmazzak – nem voltam az ő embere. Sajnos akkoriban üzleti érdekek is közrejátszottak az összeállításban, az jutott szóhoz, akit el akartak adni, mert minél több időt töltött a gyepen, annál több pénzt lehetett kérni érte. A sors azért kárpótolt: a BL-negyeddöntőben az Arsenal, az elődöntőben a Liverpool ellen futballozhattam. Állítólag nem is rosszul, még Koeman is megdicsért, aztán a következő meccsen már újra a cserék között találtam magam... Valamilyen szinten sajnálom, hogy így alakult az eindhoveni karrierem, de szégyenkezésre szerintem nincs okom.”
Rendszeres futball a környékbeli srácokkal
Az egyik polcon – megannyi magyar irodalmi remekmű mellett – két könyv is Guus Hiddinkről szól, az egyiket ő maga jegyzi, a másikat róla írták. Amikor ezt kiszúrjuk, a ház ura már mondja is, hogy Hiddinknél tisztességesebb trénert keveset ismer.
„Tanárember, még fogyatékos gyerekekkel is foglalkozott, és bármily furán hangzik, ennek a sztárokkal teli öltözőben is hasznát vette – halljuk a szakember jellemzését. – Amíg ő volt a PSV edzője, soha semmilyen probléma nem volt a csapat körül, úgy bánt velünk, hogy még az sem sértődött meg, aki a kispadra sem fért oda. Szakmai oldalról nézve ugyanakkor Henk ten Cate vezeti a listát, nála éreztem azt, hogy hónapról hónapra fejlődöm. Ha netán edző leszek, mégsem szeretnék rájuk hasonlítani, persze amit tőlük, és még az olyan klasszisoktól, mint Phillip Cocu vagy Alex ellestem, szívesen hasznosítanám. Felnőttcsapattal eszem ágában sincs foglalkozni, csakis az utánpótlásban vállalnék munkát, esetleg szűkebb hazámban, Szekszárdon, ahol kétszáz gyerek látogatja nap mint nap az edzéseket.”
Benedek aludni megy, mi meg indulunk. Fehér Csaba a pályaudvarig kísér minket, közben annyian köszönnek rá, hogy attól már nekünk hízik a májunk. A tizennyolcadik (tizenkilencedik?) integetés után csak rákérdezünk: példaképnek érzi magát?
„Hollandiában minden labdarúgó az – kapjuk a teljességgel hihető választ. – És mivel jómagam is futballozom, igen, errefelé példaképnek számítok. Az utcán gyakorta megállítanak minket, ám ez egyáltalán nem teher, sőt. Néha még az is előfordul, hogy a környékbeli gyerekek felcsöngetnek hozzánk, és azt kérik, hogy menjek le velük focizni. Ha tudok, megyek, bár olykor fáradt vagyok, hiszen amíg tizennyolc évesen azért feszültem meg az edzéseken, hogy bekerüljek a csapatba, most azért kell többet nyújtanom, hogy bent maradjak. Azért a srácok hívására nem illik nemet mondani, főleg úgy, hogy a labdát nem nekem kell vinnem…”