Eltalálták a Szőke Nyilat

Amikor 1994. november 5-én nevelőegyesülete, az Atlético Madrid ellen hozzáfogott a gólgyártáshoz, senki sem gondolt arra, hogy Raúlt másfél évtizeddel később egy lapon említik majd Alfredo Di Stéfanóval. A „Szőke Nyíl” alig több mint egy évtized alatt (1953 és 1964 között futballozott a Realnál) örök érvényűnek hitt gólrekordokat állított fel, amelyek azonban még fél évszázadig sem állták a rohamokat. Ma már ott tartunk, hogy fontos csúcsai közül mindössze a bajnoki gólrekord (216) az övé, de az is csak ideig-óráig, elvégre a méltó utód már attól is csak kettővel van elmaradva.

Merthogy Raúl – akárcsak a válogatottnál, ahol az egykori rekorder, Fernando Hierro Ferrarinak becézte – szinte minden örökranglistán befogta. Immár ő a Real európai kupatörténetének legeredményesebb futballistája (64 gólnál tart, 15-tel többnél, mint ahol az argentin születésű zseni lefékezett), a tétmérkőzések tekintetében pedig a Numancia elleni vezető góljával érte be Don Alfredót. Érdemeit az sem csökkenti, hogy neki ehhez több mint 14 évre volt szüksége, elvégre a XXI. század labdarúgása szinte csak abban hasonlít a letűnt kor futballjára, hogy azt is labdával játsszák, és a fő cél a góllövés.

„Tőle biztosan nem sajnálom – méltatta utódját a jelenleg a Real tiszteletbeli elnökeként is ténykedő Di Stéfano. – Sőt azt gondolom, Raúl négyszáz vagy akár négyszázötven gólig is eljuthat. Fiatal, még mindig csak harmincegy éves, és harminchét vagy harmincnyolc éves koráig is futballozhat.”

„Azt nem tudom, hogy akkor pályán leszek-e, de azt igen, hogy most nagyon boldog vagyok – óvatoskodott Raúl. – Remélem, a következő meccsünkön meg is döntöm a csúcsot. A rengeteg gól csak azért volt lehetséges, mert a Real Madridnál a legnagyszerűbb edzőkkel és játékosokkal futballozhattam együtt.”

A játékosokat illetően igaza van, az elmúlt évtized aranylabdásai közül öt (Zinedine Zidane, Ronaldo, Luís Figo, Michael Owen, Fabio Cannavaro) is a csapattársa volt, az edzők (Jorge Valdano, Vicente Del Bosque, Arsenio Iglesias, Fabio Capello, Jupp Heynckes, Guus Hiddink, John Toshack, Carlos Queiroz, José Antonio Camacho, Mariano García Remón, Vanderlei Luxemburgo, Juan Ramón, López Caro, Bernd Schuster, Juande Ramos) némelyikére azonban csak „madridi szemüveggel” lehet rásütni a legnagyszerűbb jelzőt.

Raúlra viszont nyugodtan „ráaggathatjuk”, ahogyan ezt minden madridi illetőségű napilap meg is tette. Miközben a barcelonai újságok az FCB történelmi tettének felvezetésével foglalkoztak (a Barcát a Santander elleni meccs előtt két gól választotta el az ötezres élvonalbeli terméstől), és Raúlról megfeledkeztek, a fővárosban minden médium a kapitány hőstettével indított. Akadt, amelynél egyenlőségjelet tettek a két legenda neve közé, máshol csak a szám szerepelt (arrafelé úgyis tudja mindenki, miről van szó, ott a futball vallás, nem unaloműzés), közös volt viszont, hogy Rafael Nadalt és minden más spanyol sporthőst megelőzve Raúl vitte a prímet.

Ő meg igyekezett fokozni az eufóriát, és kijelentette: még nem reménytelen a címvédési hadjárat, a szombat éjjel kilenc, vasárnap kora estétől újra 12 pontos előnnyel vezető Barcelona befogása. Sorozatban aratott hat madridi győzelem ide vagy oda, az idei erőviszonyok ismeretében ez legalább akkora tett lenne a Real részéről, mint Raúltól Di Stéfano befogása.