A boldogságtól ordítani

A menedzserem jelezte, hogy keresni fog. Meglepett. Illetve annyira mégsem – cseréli fel indításként a szerepeket a DVSC-TEVA frissen szerződtetett szerb balhátvédje, Bozsidar Csoszics.

Mire véljük a hirtelen hangulatváltást?

Maradjunk annyiban: korábbi csapataimnál nem én voltam az újságírók első számú célpontja. Igaz, akkoriban ténylegesen ügynököm sem volt, aki az utamat ezen a téren egyengethette volna – papíron persze volt, a valóságban viszont inkább csak magamra támaszkodhattam. Tucattörténet: csak addig voltam fontos számukra, amíg aláírtam a szerződésemet. Aztán levegővé váltam a szemükben. Most igazi menedzserem van.

Valamint négy évre szóló debreceni szerződés a zsebében.

Ez a harmadik ok, amely miatt folyamatosan mosolygok.

Kié vagy mié az elsőség?

A fiamé, Mihajlóé. Nyolc hónapos.

A boldogságtól ordítani?

Olyasmi.

Négy év abból kiindulva hosszú idő, hogy huszonhat évesen a DVSC a hatodik felnőttcsapata.

A gyakori klubváltások hátterében ugyanaz áll, mint amit fentebb említettem. Jó a magad urának lenni, de hátrányokkal jár. Például mindent egyedül kell elintézned, márpedig ha pénzről van szó, nem szerencsés, ha magadra hagyatottan állsz szemben azokkal, akik tartoznak neked. Nagyjából egy lehetőséged marad, előbb-utóbb úgyis neked kell odébbállnod. Az orosz Himkivel feljutottunk az első ligába, prémium járt volna, újra kellett volna tárgyalnunk a szerződést, de a vezetők azt mondták: nézd, Bozsidar, a klub és te is jól jársz, ha elfogadod a Krilja ajánlatát. Ők fizetnék ki a prémiumodat is­… Sok érv szólt a DVSC mellett, az egyik éppen a megbízhatóság volt. Tudtommal a klub mindig idejében, pontosan teljesíti, amit vállal, nem játszik a futballista idegeivel, egzisztenciájával.

Továbbá?

Ahogyan – nációtól függetlenül – a klubnál fogadtak. Vukasin Poleksziccsel a szerb-montenegrói utánpótlás-válogatottban szerepeltünk egy csapatban, Igor Bogdanovicsra abból az időszakból emlékszem, amikor a Vojvodinában futballoztunk – ő a felnőttek, én a kölykök között. Dombi Tibor az Utrechtből ismerős, én a második csapat tagja voltam, akárcsak Dirk Kuyt vagy Michael Mols. Magyarok és külföldiek, edzők, vezetők, alkalmazottak egytől egyig olyan barátsággal fordultak felém, hogy úgy éreztem magam, mintha hosszú szünet után visszatértem volna a DVSC-hez – pedig előzetesen a csapatról sem tudtam túl sokat. A klub a bajnoki címért hajt, nekem pusztán az a dolgom, hogy ehhez hozzásegítsem, és minden alkalommal, amikor pályára lépek, ki kell hoznom magamból a maximumot.

Boszniából nézve – ahol a bajnok Modrica játékosa volt – Magyarország előrelépés lenne?

A Modricában is akadtak jó labdarúgók, de a DVSC-t néhány nap után is erősebbnek érzem, mint legutóbbi csapatomat. A körülmények mindenesetre itt feltétlenül jobbak: kondicionálóterem, uszoda, három orvos dolgozik a keret mellett – Boszniában puritánabbak a viszonyok. A szerb és a horvát labdarúgók éppenséggel fejlődhetnek a bosnyák ligában, ám az ottani együttesekből lényegesen kisebb a kitörés lehetősége, mint a DVSC-ből. Ha megfelelően teljesítek, egy szinttel feljebb léphetek.

Hová?

Talán Angliába, a Championshipbe. De ez most lényegtelen.

Mert?

Mert a mában élek, és a ma a DVSC-é. Máris tartozom ennek a klubnak.

Ha az angol második liga a vágya, a stílusát illetően nincs bennünk kétség…

A szerb, a holland és az orosz iskolát is megtanultam. Azt alkalmazom, amit az adott helyzet kíván, ha harcolni és verekedni kell a pályán, én harcolok.

Tizenévesen – földrajzi értelemben – feltétlenül közelebb volt Angliához, mint most. Hogy lett az Ajax ifistája?

Kimentem egy tesztre, és megfeleltem. Két évig maradtam Amszterdamban, aztán az Utrechthez kerültem. Sihederként, tizenhat évesen szakadtam idegenbe. Rossz döntés volt.

Tisztán az öné?

Csakis. Csökönyös voltam, a szüleim pedig szegények. Úton-útfélen azt hallottam, hogy ilyen lehetőség csak egyszer adódik az ember életében. Badarság.

A magyar szülők előszeretettel élik ki meg nem valósult vágyaikat a gyermekeiken – serdülő srácok kerülnek külföldi klubokhoz, nyilván nem csupán saját szándéktól vezérelten.

Hiba. Túl fiatal voltam, csak az anyanyelvemen beszéltem, el kellett hagynom a családomat – így könnyen kiszalad a talaj egy tinédzser lába alól. Pszichésen megviseli az egyedüllét, ráadásul abban az időben a szerbekre ferde szemmel néztek nyugaton, a tévében ugyanis folyton a háborúk és az albánok kapcsán kerültünk szóba. Pedig ez politika – amihez nekem, Bozsidar Csoszicsnak most sincs semmi közöm.

Ha vissza tudná forgatni az idő kerekét, mit tenne másként?

Zöldfülűként otthon maradnék.