A hatodik mennyországban

…és Ilyés Ferenc bevágta.

Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, lépett kettőt, ugrott egy akkorát, hogy azzal bármelyik rangos magasugróviadalon jó eséllyel pályázna legalább a döntőbe jutásra, majd tíz méterről úgy bombázott a kapuba, hogy a labda a lécről vágódott a gólvonal mögé. Ha Silvio Heinevetter történetesen nem az ellenfél kapujában áll, feltehetőleg ő is gyarapítja azok táborát, akik vastapssal honorálják a magyar válogatott utolsó zágrábi gólját. Így csak annak örült, hogy a labda nem őt találta el, máskülönben fájóbb emlékeket őrizhetne a vb-ről.

…és Iváncsik Tamás átejtette.

Mármint szegény Heinevettert. Nagy László úgy tálalta a labdát, ahogy a Gundelben a palacsintát szokás, és a „kis” Iváncsik (mi kérünk elnézést, hogy egy 180 centire nőtt fiatalembert lekicsizünk…) úgy ment fel a levegőbe, ahogy hajdanán Dzurják Csöpi és Michael Jordan szokott. Aztán a kapujából kirontó kapus felett leheletfinoman átpöttyintette a labdát. Tombolt a lelátón helyet foglaló félezer magyar (nesze neked, munkaidő!), mi több, egy német tetszését is kiváltotta az akció: néhány másodperc múlva, miközben a rivális az akcióját szövögette, Dominik Klein jobb kezét előrenyújtva, fejével nagyot biccentve gratulált a magyar szélsőnek. Hiába, ami szép, az schön.

…és Császár Gábor keresztet vetett.

Az irányító összes gólját követően így „ünnepelt”. Csütörtökön négy gól után vethetett keresztet, összesen harmincnyolcszor. Mondogatták már róla korábban is, hogy „ügyes fiú”, de amit Zágrábban – főleg Eklemovics Nikola sérülése után – bemutatott, azzal kinőtte ezt a kategóriát. A klaszszisok közé lépett, s talán nem túlzás: jó úton halad afelé, hogy előbb-utóbb világklasszis váljon belőle. A tehetsége, ugyebár, adva van ehhez, a szerénysége – derült ki az elmúlt napokban – szintúgy. A többi már rajta múlik. Ámen.

…és Puljezevics Nenad beállt a kapuba.

Ahogy azt az elmúlt két évben, amióta a szerb állampolgársága mellé felvette a magyart is, megszokhattuk, az 1-es dresszt ő viselte. Ő kezdett Németország ellen is. Néhány napja őszintén nyilatkozott arról, hogy éremért jött Horvátországba, az ötödik hely nem motiválja. Megjegyezte azt is, hogy úgy látja, amikor létfontosságú meccset vív a csapat, egy-két társa mintha nem halna meg a pályán. Különben pedig a vb után visszavonul a válogatottól. A bizalmat mégis megkapta – nem először, de utoljára. Nem parádézott, „csak” két bravúrja akadt, az első félidő 21. percében le is cserélték. Már nem is állt vissza, a végén elsőként ért az öltözőbe. Nem mosolygott, nem sírt, arcáról semmit sem lehetett leolvasni. A minap azt mondta, az utolsó fellépését követően átöleli a srácokat, s egytől egyig sok sikert kíván nekik. A magunk részéről csak annyit fűznénk hozzá: kösz, Puki!

…és Putics Barna Heinevettert találta telibe.

Ez nem az ifjú átlövő világbajnoksága volt. Holott sokan sokat vártak tőle. Naná, aki a Barcelonában játszik (lásd még: Nagy László)! A szlovákok elleni találkozón hibázott, a büntetőt „cunderezve” akarta értékesíteni, nem járt sikerrel. Hajdu kapitány megorrolt rá, mondván, szórakozott, a hátralevő két csoportmeccsen nem is jutott szóhoz, majd a középdöntőben és a helyosztón ismét lehetőséget kapott. Nem élt vele. Noha lerítt róla, hogy ég a bizonyítási vágytól, semmi, az égvilágon semmi nem jött össze neki. Most is: egy kísérlete volt, a labda „természetesen” a német kapus zsákmánya lett. Azért tragédia nem történt. Egyfelől még a legnagyobbakkal is előfordul az ilyesmi, másfelől 24 évesen még van hova fejlődni. Tanulni amúgy is mindig lehet, különösképpen saját hibáinkból… Jövőre Eb lesz Ausztriában, hogy Putics kegyetlenül beveri majd az első hetesét, már most lefogadnánk egy bécsi szeletben. Sült krumplival!

…és Fazekas Nándor rádobta.

Heinevetter majdnem a felezővonalnál „kolbászolt”, a sokadik ziccerét hárító magyar kolléga pedig célba vette az üresen hagyott kaput. Ha bemegy, gól. Fájdalom, nem ment be, a labda épphogy mellészállt.

Heinevetter szívéről akkora kő esett le, hogy megférne Dover sziklái mellett. Ha valaki, Fazekas megérdemelte volna, hogy a „világbajnok” világbajnoki teljesítményére góllal tegye fel a koronát. Nem mintha anélkül nem lehetne a vállát veregetni: immáron nem csupán Magyarországon, a világon is a legjobbak között emlegetik. Ha így folytatja, hamarosan a gólt is elvárjuk tőle…

…és zúgott a „Szép volt, fiúk!”

Legalább ötszázan tapsoltak a Németországtól 28–25re kikapó, végül hatodikként záró magyar válogatottnak.

Ami az összhatást illeti: lehetett volna – talán – szebb is, de lehetett volna csúnyább is. Vagyis a kórus kicsit sem volt fals.

Tényleg szép volt, fiúk!