Kincs, ami nincs

Abban talán olvasóink is egyetértenek, hogy ha a centerek történetét vizsgáljuk, kiindulási alapnak kézenfekvő Brazíliát választani. Persze nem áll szándékunkban végigpörgetni a fél évszázados dicső múlt csatárzsenijeinek névsorát, a témaboncolgatás szempontjából elég, ha csupán a nem feltétlenül – sőt... – letűnt kor két emblematikus figuráját említjük meg. Az egyik természetesen Ronaldo, minden idők egyik legjobb támadója, a világbajnokságok történetének legeredményesebb gólvágója, a másik pedig elődje, a 40 évesen is gólkirályi címet szerző Romário, akit 169 centiméteres „mélysége” dacára a brazilokkal szemben mégoly kritikus Diego Maradona is a büntetőterület korlátlan urának nevezett.

De manapság ki a tizenhatoson belül a korlátlan úr? Születnek-e még ilyenek Brazíliában vagy másutt?

Az ötszörös világbajnok selecaónál maradva, a kérdés megválaszolására támpontot adhat a látványos futballra szakosodott brazil nép, amely a hazája népszerűségi listáján legfeljebb a középmezőnyt erősítő Dunga kapitány filozófiáját akkor is elutasítja, ha adott esetben nyer a csapat. A fent már említett csatárokat rajongásig imádó szurkolóknak ugyanis be kell érniük a kétségtelenül jó képességű, de a legkevésbé sem virtuóz Luís Fabianóval vagy a magatartásbeli problémákkal küszködő Adrianóval, és jobb híján abban kell bízniuk, hogy a csatárok, illetve a középpályások között munkálkodó Kaká, esetleg a „kedvfutballista” Robinho majd csak megoldja valahogy. A feltűnően sok 0–0 mindenesetre arra enged következtetni, hogy a megoldástól egyelőre távol áll a selecao – Dunga azonban másfelől közelít a témához.

„Az én csapatomban a pályára lépő összes játékos képes gólt szerezni, ami alapfeltétele a hatékonyságnak. Nálam a látvány helyett ez számít – hangoztatja Dunga, nem téve persze említést arról, hogy volt idő, amikor a hatékonyság és a látvány egyszerre is „működött”. – Aki átlép az ellenfél térfelére, azt csatárnak tekintem, aki pedig viszszalép a rivális támadásainál, védőnek. A rendszeren, illetve a működésén van a hangsúly, nem a középcsatár kilétén.”

S ha már játékrendszer: Wanderley Luxemburgo korábbi brazil kapitány a csapatok egyre szélesedő taktikai repertoárjában látja a középcsatárok eltűnésének okát, a védekezésben és támadásban is hasznosítható futballisták felértékelődését, egyszersmind megdöbbentő kórképet állít fel a brazil gólfelelősök helyzetéről.

„Nincs az a taktikai felállás, amelyet ne tudna romba dönteni egy vagy két gyors, jól cselező, okos döntéseket hozó csatár. Láttunk már ilyet. A baj az, hogy tapasztalatom szerint Brazíliában már jó ideje nem nevelnek klasszikus centereket, sajnos már máshoz kell igazodnunk nekünk is” – hangzott Luxemburgo siráma, amit mi annyival egészítenénk ki, hogy a kimutatások szerint Brazília 2007-ben minden korábbi rekordot megdöntve 1176 játékost „exportált” külföldre, jelentős részét természetesen Európába, ahol tudjuk, nem a joga bonito (látványos játék) dominál (a barcelonaiak remélhetőleg nem veszik magukra), sokkal inkább a pénz.

És megérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor témánkat, a centerek eltűnését nyugodt szívvel kiterjeszthetjük az egész világra.

Jó, jó, Zlatan Ibrahimovic, Samuel Eto’o, Fernando Torres vagy éppen a maga 172 centiméterével a klasszikus időket idéző Sergio Agüero személyében ma is akadnak ragyogó képességű, fiatal középcsatárok, de az átalakulás példájaként is említhetünk sokra hivatott, alapvetően centernek nevelt labdarúgót, mindenekelőtt a 23 éves Wayne Rooneyt. A Manchester United liverpooli születésű támadója huzamosabb ideje inkább sokoldalú irányítót játszik – Fabio Capello szárnyaló angol válogatottjában is –, s lám, működik a rendszer, még ha oly vékony győzelmeket is arat újabban a Premier League címvédője, amely ráadásul a tavaly májusi Bajnokok Ligája-döntőn is klasszikus centerjáték alkalmazása nélkül szerezte meg a trófeát a Chelsea ellenében. (Csak zárójelben: Rooney önzetlen és eredményes futballja nélkül vajon eljutott volna-e 42 gólig és az Aranylabdáig Cristiano Ronaldo az előző idényben?)

A jelek szerint tehát az elmúlt három évtizedben jelentős változáson keresztülmenő labdarúgás fejlődése(?) újabb fejezetéhez érkezett, jóllehet a brazilokat 1994-ben világbajnoki aranyéremig vezető Carlos Alberto Parreira már hat éve (!) felhívta a figyelmet a középcsatárok várható eltűnésére, döbbent csendet előidézve a sajtószobában: „Más kor, más felfogás előtt áll a világ labdarúgása. A középpályások szerepe hatványozottan felértékelődik, és egyáltalán nem leszek meglepve – sőt a siker szempontjából szerintem a leginkább célravezető –, ha elérkezik a négy hat nullás taktikai felállás ideje. Igen, jól értik, középcsatár nélkül.”

A Manchester United legújabbkori sikersztorija bizonyítja, a trófeákat így is meg lehet nyerni.

De vajon a szórakozásra, a látványra és a gólokra vágyó többséget is?