A megtisztulás legelső lépése: bércsökkentés

A gazdasági válság nem szólt előre, nem kopogtatott, ajtóstul rontott be a mindennapjainkba. Takarékos „üzemmódra” (át)állított gazdálkodásra kényszerítette az élvonalbeli klubok vezetőit is; akik szűkebbre szabják a költségvetést, szorosabbra húzzák a nadrágszíjat.

A pénteki számunkban megkérdezett elöljárók, ügyvezetők többsége elismerte: a nyáron tervezetthez képest csökkenteniük kell a kiadásokat. Spórolnak ahol – és ameddig… – csak tudnak. Felülvizsgálják a játékosok jövedelmét, a „létszámfelettieket” elküldik. Tavasszal csaknem egymilliárddal jut kevesebb az élvonalbeli futballra, noha februárban azt írtuk: ömlik a pénz; a tehetős mecénásoknak hála, több csapatnak is jó esélye van arra, hogy két-három éven belül kitörjön a szürkeségből.

Most pedig? Benne vagyunk nyakig…

„Kevesen, sőt mondhatni senki sem láthatta előre, hogy ilyen csúnya világ jön – utalt a gazdasági világválságra és a hatásaira Dénes Ferenc sportközgazdász. – Az év elején még joggal feltételeztük, hogy stabilizálódik a csapatok helyzete. Olyan tőkeerős befektetők jelentek meg, akikről azt gondoltuk: képesek előrevinni a sportágat. De a világgazdaság radikális átrendeződése miatt sokan jelentős vagyonokat veszítettek.”

Krausz Tamás, A játék hatalma: Futball – pénz – politika című esszégyűjtemény társszerkesztője amondó: a sport meghalt – már csak az üzlet maradt. A történész úgy látja, az események nem közvetlenül a gazdasági válság következményei; a hazai futball sírásója a kapitalizmus maga: „A magyar vállalkozók nem találnak profitot a hazai futballban, ezért csak a világpiacra akarnak futballistát, futballistapalántákat emberkereskedelmi céllal exportálni.”

Míg nyugaton – ahol a labdarúgás a szórakoztatóipar része – a klubok bevételeinek döntő hányada három forrásból (televíziós jogdíjakból, jegyértékesítésből, valamint szponzorációból) származik, idehaza az egyesületek elsősorban az úgynevezett tulajdonosi hitelekből tartják fenn magukat.

Muszbek Mihály sportgazdasági szakember a következőképpen látja.

„Akik a saját zsebükből, szórakozásból, tán úri passzióból finanszírozzák csapatuk működését, most racionalizálják a kiadásaikat – fogalmazott. – A magyar tulajdonosok többsége válságérzékeny területeken tesz szert a jövedelmére; a tőzsde, de az értékpapír- valamint ingatlanpiac kiszámíthatatlan, milliárdos kieséssel lehet számolni. Így azt mondják, kevesebb jut – vagy elzárják a csapokat. Ez azonban nem baj! Úgy vélem, a költségcsökkentés része annak a megtisztulási folyamatnak, amelynek már jóval korábban végbe kellett volna mennie.”

Vagyis a végén még köszönetet mondhatunk a válságnak?

„Én nem tenném! – szögezte le Dénes Ferenc. – Senki sem örül, amikor egy iparág lejtőre kerül. Még akkor sem, ha tartja magát a hipotézis: a magyar labdarúgás az amatörizmus és a professzionalizmus határvonalán helyezkedik el. De beszélhetünk-e a honi futball kapcsán szórakoztatóiparról?”

Ha pusztán a foghíjas lelátókra tekintünk, akkor aligha.

Ami most van, az a nagy semmi, amely önmagát tartja mozgásban – immár a lehető legkisebb ráfordítással.

„Százötvenmillióból képtelenség profi futballt csinálni – említette meg a sportközgazdász. – Ennyi pénz nem lehet elég, hátha valamit kihagytak a számoláskor. Vagy legalábbis remélem… Mert ha vannak klubok, amelyek ténylegesen ennyit költenek évente, akkor aligha beszélhetünk profi labdarúgásról – csakis amatőrről… Amennyiben ragaszkodunk ahhoz, hogy a honi futball a szórakoztatóipar része, akkor a játékosok fizetése tovább már nem csökkenthető. Mert ha végül a labdarúgók annyit keresnek, mint egy diplomás tisztségviselő, akkor elgondolkodnak, és olyan szakmát választanak, amelyben életük végéig kereshetnek.”

Muszbek Mihály viszont még 150 milliót sem szánna a csapatoknak – a korábbi ligaelnök szerint elég lenne száz is…

„Ha már esélyünk sincs a Bajnokok Ligájában vagy az UEFA-kupában, akkor legalább idehaza törekedjünk a változásra – vetette fel. – Csökkenteni kell a légiósok számát, elegendő lenne egyesületenként pusztán három, négy, esetleg öt fizetett labdarúgót foglalkoztatni. A többiek legyenek fiatalok, amatőrök. A következő háromnégy esztendőben biztosan nem várható tőkeerős szponzor megjelenése, így kell megtalálni a módját a fennmaradásnak. Én azonban nem aggódom. Tudja, a hegymászók is megállnak olykor-olykor, hogy lepihenjenek, s felnézzenek: milyen messze van még a csúcs.”

Csak aztán vannak, akik viszszafordulnak – ha addig még nem zuhantak a mélybe…