Az aranyérem ára

Cao Lej édesanyja június 22-én távozott az élők sorából. Édesapja úgy döntött, a hírt nem osztja meg lányával, mint azt utóbb magyarázta, másfél hónappal az olimpia kezdete előtt nem akarta lelkileg összetörni. Ezért heteken át mindenfélét kitalált az edzőtáborból hazatelefonáló gyermekének, miért nem tud az édesanyjával beszélni. Amikor már kifogyott a hazugságokból, közölte vele: az augusztus 15-re kiírt versenyéig ne jelentkezzen, legfeljebb a húgával tartsa a kapcsolatot – SMS-eken keresztül. Cao Lej, mint mindig, hallgatott az őt kilencévesen súlyemelőnek küldő apjára, és alighanem csak a megméretés végén értesült volna a családi tragédiáról, ha edzője nem lép közbe. Csakhogy Ma Ven-huj még jóval a rajt előtt elárulta tanítványának, hogy 14 esztendeje veseproblémákkal küzdő anyukája nem bírta tovább a szenvedést. Hogy mi történt Cao Lejjel? A szemtanúk szerint órákon át zokogott, majd amikor kisírta magát, felöltötte edzőszerelését, lement a konditerembe, és onnantól fogva keményebben tréningezett, mint valaha. Miután olimpiai csúccsal maga mögé utasította összes riválisát, tudatta a közvéleménynyel: roppant büszke édesapjára, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a most négyéves kisfiából súlyemelőt faragjon, mert a sport sokkal több örömöt szerez az embernek, mint amennyi bánatot az élet okoz…

Amikor Csen Jing augusztus 13-án átvette az aranyérmét, azt hitte, hogy nincs nála boldogabb ember a földön. Nem sokkal később elmondták a sportpisztollyal a kezében 25 méterről a legpontosabban célzó hölgynek: édesanyja rákos. Tavasszal derült fény a betegségre, a nagyobb bajt megelőzendő már a pekingi játékok előtti hónapokban kemoterápiás kezelésen vett részt, és olyan fájdalmakkal küszködött, hogy csupán az tartotta benne a lelket: az olimpián láthatja lányát. Az előző történetből megismert forgatókönyv ez esetben is „bevált”, a szüleit az edzőtáborból gyakorta hívó Csen Jinggel mindenről értekeztek, csak a mama betegségéről nem.

„Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy a kislányom a legnagyobb nyugalomban készülhessen élete versenyére – nyilatkozott a China Dailynek a záróünnepség után az édesanya. – Éveken át másról sem ábrándozott, csak arról, hogy hazai környezetben olimpiai bajnok lesz. Eszembe nem jutott, hogy a problémámmal zaklassam. Illetve egyszer, amikor rettenetesen éreztem magam, majdnem felhívtam, hogy véget vessek a hazugságoknak, de edzőjének sikerült lebeszélnie. El nem tudják képzelni, mennyire nehéz volt nap mint nap a saját lányom elől elhallgatni az igazságot, de a győzelme mindenért kárpótolt. Manapság is szenvedek, ám sokkal könnyebb úgy elviselni a fájdalmat, hogy a lányom mellettem van, és fogja a kezemet.”

Hszien Tungmej története egyszerre megkapó és megrázó. 2004 élete egyik legszebb éve volt (a másik, kelle mondani, 2008). Az athéni olimpiáról bajnokként hazatérő cselgáncsozó hetekkel a diadala után ment férjhez az előzőleg az edzőtáborban megismert Liu Póhoz. Esztendővel később fel is hagyott a versenyzéssel, átvette egy női csapat irányítását, majd 2007 elején teljesen leállt: életet adott lányának, Csie Hujnak. Két hónappal később viszont újra az edzőteremben volt – nem a tanítványai gyakorlását felügyelte, ő maga veselkedett neki a munkának. Fejébe vette, hazai pályán megvédi címét, és szándékától senki sem tudta eltántorítani. Nem mintha bárki is akarta volna, férje például vállalta, hogy amíg az asszony tréningezik, vigyáz a gyerekre. Egy esztendeig volt anyja helyett anyja a bébinek: Hszien Tungmej 2007 augusztusában bevonult a pekingi edzőtáborba, és csupán a 2008. augusztus 10-i viadal előtt „csekkolt ki”…

„Biztos voltam benne, hogy a feleségem megint nyer, és így sokkal könnyebb volt ellátni az otthoni teendőket – fogalmazott utólag a kínai apák gyöngye. – Szerintem neki nehezebb dolga volt, mint nekem, hiszen egyrészt tizenegy kilótól kellett megszabadulnia, másrészt amíg a kislányunk a szemem előtt cseperedett, ő kénytelen volt beérni azzal, hogy webkamerán követi nyomon a fejlődését. Aki azt hiszi, hogy én szenvedtem, téved: ő szenvedett… Amikor végre hazatért, egy vödör rózsával vártam.”

Ami a többieket illeti, leányálomnak nem nevezhetjük a felkészülésüket. Részletekről persze senki sem beszél – kivéve Joseph Capousek. Tegyük hozzá, feltehetőleg nem véletlen, hogy éppen a német szakember nyitotta ki a száját: nem sokkal az olimpia előtt rúgták ki a kínai kajak-kenu válogatottól. Hogy a hadsereghez hasonlította a sportolók képzését, az a legkevesebb. A – 16 és 30 év közötti – versenyzőknek kötelező volt együtt reggelizniük, ebédelniük és vacsorázniuk, de az étteremben a légy zümmögése hangos diszkózenének tetszhetett, hiszen étkezés közben tilos volt beszélgetni. S nem azért, mert teli szájjal nem ildomos…

„A sportolók éjjel-nappal szigorú felügyelet alatt álltak – „nosztalgiázott” Joseph Capousek. – Szeretteikkel alig tarthatták a kapcsolatot, ha pedig az edzőtáborban szövődött szerelem, azt az elöljárók – hogy finoman fogalmazzak – rosszallották. Jó néhány versenyzőről tudok, akinek az addig boldog családi élete tönkrement az elképesztő hajsza miatt, sokakkal bizony úgy bántak, mint a lovakkal.”

Capousek szavait nem más, mint Vang Csün-hszia támasztja alá. A 10 000 méteres síkfutás világcsúcsát 1993-ban megdöntő, az atlantai olimpián arany- és ezüstérmet szerző korábbi atléta is arra panaszkodott, hogy a katonák kiképzése ujjgyakorlat volt az övéhez, illetőleg az utódokéhoz képest. Vang számára ünnepnapnak számított az a nap, amikor edzés gyanánt nem kellett teljesítenie a maratoni távot, az pedig fel sem vetődött benne, hogy egy-két kilométert lecsaljon a negyvenkettőből, mivel a lebukás súlyos következményekkel járt volna. Hogy megértsük őt: edzője egykoron smasszerként dolgozott.

A fenti esetek mindenesetre nem rázták meg különösebben a népet, sőt egy minapi kimutatás szerint az olimpia óta csak nőtt azon szülők száma, akik valamelyik sportiskolába iratták be gyereküket. Nyílt napot azért egyik intézményben sem tartottak.