Rámosolyog az életre

Édesapja futballozott, édesanyja kézilabdázott – hogy a szülők példáját követve sportoló lesz, az nem is volt kérdés. Miként az sem, hogy melyik pályát válaszsza, hiszen egyrészt a „…női foci az idő tájt még annyira sem volt népszerű, mint manapság”, másrészt akire már az óvodában azt mondják, hogy kézzel ügyesen vezeti a labdát, annak jó esélye van arra, hogy a nagycsoport után idővel egy nagycsapatban találja magát.

„Ha valaki afelől érdeklődne, ki fedezett fel, rávágnám, hogy Sándor Ferencné. A tatabányai iskola Tini nénije szúrta ki, úgy pattogtatom a labdát, hogy közben a társaimat nézem. Később már fel sem vetődött bennem, hogy ne a kézilabdát válasszam: tetszett, és – állítólag – némi tehetségem is volt hozzá…”

A néminél azért több: a Tatabányai SC ifjú irányítójára hamar szemet vetett a Dunaferr. Az egyezség megköttetett, Ferling Bernadett így lett először a piros-fehérek játékosa. Másodszor pedig úgy, hogy…

„…Pergel Pista bácsinak örökké hálás leszek, hogy még egyszer Dunaújvárosba csábított. Az első kaland tudniillik nem sikerült valami jól: miközben nehezen viseltem a család távollétét, a suliban nem aratott osztatlan örömöt, hogy az órák helyett inkább edzésre és meccsre járok. Úgyhogy fél év után hazaköltöztem, és a szüleimmel abban maradtunk, hogy a gimnázium befejezését követően jöhet szóba ismét a váltás. És mint a mesében, az érettségi után nem sokkal már keresett is Pista bácsi, s én megint igent mondtam a Dunaferrnek. Igaz, abban a hiszemben, hogy az ifjúsági csapatban számítanak rám, ehhez képest majd’ elájultam, amikor közölték velem: irány a felnőttek közé! Füllentenék, ha azt mondanám, hogy az első foglalkozás előtt én voltam a világ legnyugodtabb leányzója, de az aggodalmam gyorsan tovaszállt: az első nap első percétől fogva csodálatosan érzem magam ebben klubban.”

A legnehezebb év a legemlékezetesebb

Tartja magát a mondás: a Dunaferr attól kezdve lett sikeres, hogy Ferling Bernadett megjelent a színen. Még ha az érintett csak derül is ezen, az eredmények azt mutatják, hogy az egylet dicsőséglistája akkor bővült, amikor az irányító (és átlövő) tagja volt a keretnek. Az 1995-ös KEK-diadalból még kimaradt, ám azt követően nem csendültek fel úgy az első helyezettet éltető dalok, hogy ne szóltak volna neki is. Nótázásra bőven volt ok: nemzetközi szinten háromszor parádézott az Újváros (Bajnokok Ligája- és Szuperkupa-diadal 1999-ben, EHF-kupa-elsőség esztendővel korábban), az NB I-ben és a Magyar Kupában pedig egyaránt ötször jutott a csúcsra.

„Őszinte leszek: a BL-győzelem után én is kaptam aranyérmet, otthon őrzöm, büszke is vagyok rá, de annyira nem érzem a magaménak, mivel sokat nem játszottam abban a sorozatban. Rá egy évre anyagi válságba került a Dunaferr, de jó néhány társammal kitartottunk, aminek meglett a jutalma: Kiss Szilárd vezetésével megnyertük a bajnokságot. Akkor váltam alapemberré, így ha ki kell emelnem egy győzelmet a sok közül, ez kívánkozik az élre. Annak a sikernek a történetét a mai napig gyakran emlegetjük, én például azért, mert óriási lökést adott a pályafutásomnak.”

Sosem gondolt arra, hogy elhagyja Újvárost

Karrierje 1995 óta kötődik Dunaújvároshoz. Aligha meglepő a kérdés: minek tudható be a kölcsönös ragaszkodás?

„Ezen már én is gondolkodtam… Arra jutottam, hogy miután viszonylag későn értem be, sokáig már az boldoggá tett, hogy rendszeresen lehetőséget kapok. Aztán annyira megszerettem itt mindenkit, hogy valójában eszem ágában sincs máshová szerződni. A társak, a vezetők és a szurkolók mindig csodálatosan viselkedtek velem szemben, minden szempontból megbecsültek, vagyis semmi okom sem volt arra, hogy eltöprengjek: érdemes-e elmenni? Emellett a Dunaferrnél mindig remek szakmai munka zajlott – ezt nem hízelgésből mondom!”

A válogatottbeli fellépésekről szintúgy lesz majd mit mesélnie. A 138 meccsből egy volt döntő, a 2003-as világbajnokságé. A finálét ugyan elveszítették a hölgyek, de Ferling megállapíthatta: annak ellenére, hogy rosszul végződött, jól indult.

„Huszonhat évesen az volt az első világversenyem – mondtam, későn érő típus vagyok. Noha fájt, hogy nem lett miénk az arany, a legkedvesebb emlékeim közé sorolom a horvátországi tornát. Nemcsak nekem, a csapatnak is jól ment, így az ezüstöt minimum megérdemeltük. Miként azt is, hogy az idén a legjobb négy közé kerüljünk Pekingben. Bár a dobogóról lecsúsztunk, sikerként értékelem a negyedik helyet, amely megfelel a realitásnak. Az előjelek persze nem azt mutatták, hogy idáig jutunk, de ha valaki a rajt előtt felajánlja, hogy negyedikek leszünk, közülünk senki sem írta volna alá: mindannyian éremre vágytunk. Én úgy voltam vele, hogy válogatottbeli pályafutásom végéhez közeledve mindenáron egy olimpiai medáliával akartam hazatérni. Egyebek mellett ezért is vártam, hogy minél nagyobb szerepet kapjak a mérkőzéseken. Talán kijelenthetem, hogy amikor bizalmat szavaztak nekem, megháláltam – bennem mindenesetre nincs hiányérzet. A románok elleni negyeddöntő pedig maga volt a gyönyör: úgy kézilabdáztunk, hogy közben azt kívántam, bárcsak sohasem érne véget ez a találkozó!”

Mindig jól érzi magát a bőrében

Aztán nemhogy a Románia, a szeptember 28-i Békéscsaba elleni bajnoki meccs is befejeződött. S egy-két napra rá közhírré tették: Ferling Bernadett anya, míg férje, a Dunaferr korábbi kiváló jégkorongozója, Orsó László apa lesz. Itt jegyezzük meg: Detti életében először Újvárosban váltott jegyet hokimeccsre – ugye, kitalálják, miért, pardon, kiért…

„A párommal már vágytunk a babára, és most elmondhatatlanul boldogok vagyunk, hogy álmunk valóra válik. Nekem mindegy, hogy fiú lesz vagy lány, csak az számít, hogy egészségesen jöjjön világra.

Miután az orvosom tudatta velem életem legcsodálatosabb hírét, döntenünk kellett: vagy a tanácsa ellenére tovább játszom, vagy a csöppség érdekeit szem előtt tartva felhagyok a kézilabdával. Mivel Békéscsabán szinte a kapura sem mertem nézni, úgy féltem az ütközésektől, utóbbi mellett voksoltunk. Hogy miért, azt nyilvánosságra kellett hoznunk – a reakciók egytől egyig meghatóak voltak. Mára teljesen leálltam, de az edzéseken általában ott vagyok, és amiben tudok, segítek a lányoknak.”

A kézilabdaedzői mellett testépítő- és fitneszedzői végzettségű, saját szalon megnyitását tervező irányító azért bevallja: már most rettentően hiányzik neki a játék, így ha minden jól megy, csupán ideiglenes visszavonulásról van szó. A visszatérés időpontja természetesen nem ismert, de az biztos, ha eljön az ideje, a 2-es számú Dunaújváros-dresszt húzza ismét magára.

„A családom mellett a Dunaferr a biztos pont az életemben, a stúdiót is a csarnok mellé álmodtam, hogy a csajok gyakran beugorhassanak, ha mozogni vagy dumálni akarnak.

Tudják ők is, bármikor támaszkodhatnak rám, mert az a típus vagyok, aki szereti jó kedvre deríteni az embereket. Örökké mosolygok, igyekszem mindenben a szépet és a jót keresni, s rendre meg is találom. Jól érzem magam a bőrömben, egyszerűen erről van szó.”

Ha létezik hepiend, ez az.