Lekerült az oxigénmaszk

Egyszerű lenne elintézni annyival az egészet, hogy bizonyos Andre Schembri munkanélkülivé tette az utóbb lemondó Bozsik Pétert. Csakhogy e helyütt nem arról van szó, hogy a máltaiak duplázó csatára miatt kellett új szövetségi kapitányt keresni, sokkal inkább arról, hogy a La Valletta-i mérkőzésen megmutatkozott a magyar labdarúgás minden baja. Az 1954es berni, az 1969-es marseille-i vagy az 1986-os irapuatói csapást idéző kudarc okozta sebeket most már ne tépjük fel, idézzük csak Kisteleki István meccs utáni kifakadását: „Az MLSZ

igyekszik életben tartani a sportágat, de egyedül nem megy. Magyarország mai gazdasági, társadalmi és politikai közege sajnos nem alkalmas arra, hogy segítsen minket.”

Ha az elnök utolsó mondatából indulunk ki, az újabb szégyenteljes vereséget borítékolni lehetne, hiszen a gazdasági, a társadalmi és a politikai közeg cseppet sem változott azóta – vagy ha változott is, nem pozitív irányban…

És mégis, még a közismerten szerény Erwin Koeman is azzal szállt fel a hétfőn Máltára induló gépre, hogy a szerda esti találkozónak Magyarország az esélyese. S ismerjük el: manapság már az is nagy szó, ha egy nemzetek közötti mérkőzésnek válogatottunk a favoritja.

Az elmúlt években szinte nem lépett úgy pályára az együttes, hogy a meccset ne ruházták volna fel a „sorsdöntő” jelzővel. Igaz, ezek az összecsapások kizárólag a mi szempontunkból bizonyultak sorsdöntőnek: rendre az volt a tét, hogy a negyedik, jobb esetben az ötödik kör után életben maradnak-e a mieink továbbjutási reményei.

Valójában most is erről van szó. Mint ahogy a múlt szombati, Albánia elleni vb-selejtező előtt ki lehetett jelenteni, hogy ha nem nyer a csapat, annyi a dél-afrikai részvételről szőtt álmoknak, úgy a mai, máltai vendégjáték kapcsán is leírható, ha Huszti Szabolcsék nem szereznek három pontot, marad az 1990 óta megszokott (megszokott?) módi: ha vb, akkor tévé.

A reménykedés kapcsán persze sokan legyinthetnek: miféle vb-indulásról ábrándozunk, örüljünk, ha Albánia és Málta mögöttünk lesz a végeredmény kihirdetésekor. A realitás sajnos ezt mondatja velünk, de ki van zárva, hogy Erwin Koeman keretében akad olyan játékos, aki az első játéknap előtt aláírta volna, hogy az 1. csoportban negyedikként zár Magyarország. Olyan futballistáról tudniillik aligha hallott bárki is, aki a mérkőzések előtt eleve vereséggel kalkulál (ha igen, az más lapra, például a Zsaru magazinra tartozik…). Semmi kétség, ebben a sportágban gyakorta rendeznek olyan találkozókat, amelyeknek nem a mi csapataink az esélyesei, ám a kétévente induló selejtezősorozatok – többek között – arra is jók, hogy újra és újra meggyőzzük magunkat: most aztán van remény.

Most aztán különösen van remény; a 19.30 órakor kezdődő összecsapáson a FIFA-világranglista 146. helyezettje fogadja a 62.-et. Amióta a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vezeti ezt a rangsort (1993 augusztusában lehetett először csemegézni belőle), Málta nem süllyedt ennyire mélyre. A két esztendeje még a diadalittas hadvezér szerepében tetszelgő Dusan Fitzelt ma már a pokolba kívánják a szigetországban. Amíg az ebben a sorozatban elszenvedett vereségeit még győzik számlálni (3), addig a kapott gólokat már alig (10), a rúgott gólokat egyelőre nem kell…

Légiósok sem hemzsegnek a máltai együttesben: Justin Haber a Sheffield United tartalék kapusa, a két éve a teljes magyar bekksort megbolondító Michael Mifsudot a szintúgy angol második ligás Coventry City alkalmazza, a rémálmainkban előjövő Andre Schembri a Bundesliga II-es tagságát – és Torghelle Sándort – a nyáron elvesztő Carl Zeiss Jenát erősíti, Etienne Barbara pedig két osztállyal lejjebb iparkodik – az amatőr Verl támadója. Ennyi.

Bezzeg nálunk sokkalta egyszerűbb felsorolni, hogy a húsz meghívottból hányan játszanak idehaza: Rudolf Gergelyen és Köteles Lászlón kívül mindenki külföldön keresi a kenyerét. És ha ez nem lenne elég biztató, a hatost vezető Dánia eddig egyedül Magyarországot nem tudta legyőzni; csupán a svédek kaptak kevesebb gólt a mieinknél (ők egyet, Juhász Rolandék kettőt, habár a dánok és az albánok is csak ennyit); három forduló után a világ élvonalába sorolt portugálok ugyanannyi pontot gyűjtöttek, mint a magyarok (4); a múlt egyértelműen a Koeman-legénység mellett szól: az eddig tíz randevú hét magyar győzelmet, két döntetlent és egy vereséget hozott.

A sikerek, nem pedig a továbbjutás kapcsán jut eszünkbe: ej, ha szerda estére nekünk nyolc lenne…