Velünk együtt az albánok is rájöttek már, hogy válogatottjuk gerincét aligha lehet a hazai bajnokságban pallérozódó labdarúgókra alapozni. És mivel hazánkkal együtt Albánia is importőr a labdarúgás világpiacán, a holland kézi vezérléssel működő csapat a külföldön játszó légiósokra épül – mondhatni: teljes egészében. Elvetélt ötlet hát, hogy a pályák helyén tiranai legelőket vizionálva lesajnáljuk Arie Haan együttesét, s gúnyosan legyintsünk a címeres mezt húzó albánokra.
No de nézzük, a válogatottakban szereplő játékosok mely nemzet (illetve osztály) klubcsapatainak alkalmazottai. Már csak azért is, mert ez is befolyásolja a minőséget. A mieink többek között az angol, német, holland és belga élvonalban játszanak, az albánoknál viszont a német, francia és olasz trió mellett ciprusi, ukrán, valamint görög „felhozatal” is van. Ilyen értelemben a mérleg nyelve – ha kicsit is, de – felénk billen. A várható kezdőcsapatból nekünk két labdarúgónk érdekelt még a nemzetközi kupaporondon – Dárdai Pál (Hertha) az UEFAkupa és Dzsudzsák Balázs (PSV) a Bajnokok Ligája csoportkörében –, a vendégeknél ugyanennyi: Arjan Beqaj (Anorthoszisz) és Lorik Cana (Olympique Marseille) egyaránt a BL-ben. Csakhogy… Ami az indulást illeti, „albán” előny tapasztalható: Elvin Beqiri (a honi Vllazniával) az UEFA-kupa második selejtezőköréig jutott, ugyanúgy, ahogy Kristi Vangjeli a görög Arisz Szalonikivel. Sőt Klodian Duro a ciprusi Omoniával az első körig menetelt, ahol az angol Manchester City állította meg. Nálunk Juhász Roland az Anderlechttel a BL-selejtezőben kapitulált a fehérorosz BATE Boriszov előtt, Hajnal Tamás Dortmundja pedig az UEFA-kupa első körében esett ki az Udinese ellen tizenegyesekkel.
Az albánoknál a legerősebb csapatrész a középpálya: a marseille-i Lorik Cana mellett három Bundesliga-futballista is a fedezetsor tagja.