Gyertyaláng égett a mester emlékére

Sötét volt.

Nem égtek a reflektorok, nem úszott fényárban a meccsre készülő stadion. Sötét volt, lúdbőröztető, hátborzongató sötét. Aztán fények gyúltak, pislákoló, lobogó fények – több, még több és egyre több. Száz és ezer fény. Csend volt, senki sem beszélt, a hangszórókból, szomorú zene szólt halkan – megállt az idő.

S egyre többen jöttek, mindenkinek a kezében gyertya égett.

Az emberek álltak, s vártak. Hol a földet, hol pedig a teljes sötétségbe burkolózott pályát nézték. A zöld gyepet, amelyről megannyi emlék képe elevenedett meg a régmúlt idők sikerei, az újkor szomorú pillanatai, megszűnésről, koszorúzásról, könnyekről.

S újra könnyek áztatták a Fáy utcai stadiont. Senki sem beszélt, akkor sem szólalt meg a szavalókórus, amikor kivonult a pályára a két csapat, a Vasas és a Zalaegerszeg, a lelátón mintegy ötezer gyertya pislákolt, az öltözőből kijövő két néma együttes játékosainak kezében pedig fáklyák égtek.

Hátborzongató látvány volt. A Vasas-tábor helyén a szektort beborító fekete lepel, rajta a legendás mester arcképe. Az angyalföldi szurkolók otthagyták törzshelyüket, arrébb költöztek néhány métert, hogy a búcsúlepel borítsa be a máskor oly hangos helyüket. S ahogy lépdeltek a pályára a játékosok, aközben harangok zúgtak. Temetés volt ez, gyászszertartás, akik itt voltak, sohasem felejtik el a fáklyával vonuló, könnyező Vasas-futballistákat, a lelátón meglibbenő gyertyafények áhítatát.

És sohasem felejtik el Illovszky Rudolfot.

Róla szólt itt minden, nem csak ezen az estén, hiszen ő volt a Vasas, és nem azért, mert ezt mondta volna valaha is magáról. A néma menet a fáklyák között futballisták oszlopa megállt a pálya közepén, jobbról a zalaegerszegiek, balról az angyalföldiek fogódzkodtak öszsze. A csönd egyre súlyosabb lett a lelátón. Futballpályán ilyet még aligha élhettek át. Aztán gyászbeszéd hangja szállt át az arénán, szép, szívbe markoló szavak, és a gyertyák tovább égtek. Az Illovszky Rudolf Stadionban még mindig nem gyulladtak fel a reflektorok. Nem gyúltak ki a könnyes szemet elvakító fények még akkor sem, amikor a hangszórókból immár valamivel határozottabb hang szólalt meg, és azt mondta, első osztályú labdarúgó-mérkőzés következik. A lelátón senki sem mozdult, a játékosok sorfala az eredményjelző alatti kivetítő felé fordult, amelyről Illovszky Rudolf nézett rájuk.

Mintha itt lett volna velük, ahogy eddig mindig.

A lelátón még mindig nem mozdultak az emberek.

Aztán hirtelen meglódult az idő, és meglódult az élet, kigyúltak a reflektorok, és a lelátóról előbb halk, majd erőteljesebb taps hallatszott.

Taps a négy bajnoki címért, a felejthetetlen győzelmekért, a tisztességért, a Vasas szeretetéért.

Taps egy csodálatos, felejthetetlen embernek, aki nélkül ezen a pályán már sosem lesz ugyanolyan az élet, mint eddig volt...