Játszott színházban, szerepelt filmekben, kabaréműsorokban, hogy megmutassa, mennyire sokoldalú személyiség. De ezzel még nincs vége. Az 51 esztendős Növényi Norbert hamarosan világbajnoki döntőt vív a legkeményebb sportok egyikében, a vegyes stílusú küzdelemnek is nevezett MMA-ban szeretne a trónra ülni, hogy aztán talán valóban nyugalmasabb szakaszába érjen az élete.
Jean Baudrillard francia filozófus írta egyszer a New York maratoni résztvevőiről:
„Egy emberfeletti és haszontalan erőfeszítés alkonyi üzenete...” Vajon mi készteti az 51 esztendős Növényi Norbertet arra, hogy még most is harcoljon, újra meg újra győzzön, ringbe szálljon, és vérre menő küzdelmet vívjon húsz- és harmincévesekkel? Mi az az erő, amely viszi előre ötvenen is túl?
Mi hajtja még?
A mozgás iránti vágy. Lételemem, hogy sportoljak, hogy karbantartsam a testem és ezáltal a lelkem is.
Ezt értem, azt viszont már kevésbé, miért nem elégszik meg egy konditerem lehetőségeivel, miért nem fut kifulladásig a Margitszigeten vagy a Normafánál, és miért nem birkózik mondjuk kedvtelésből valamelyik klubban? Mindezek helyett életre-halálra verekszik.
Győzni akarok. Még most is dolgozik bennem a győzelem iránti vágy, arról nem is beszélve, hogy mámorító érzés, ha nálam jóval fiatalabb ellenfelekkel szemben diadalmaskodhatok.
Csodálatra méltó, hogy ebben a korban világbajnoki döntőre készül, de nem érzi úgy, hogy veszélyes vállalkozásba kezdett?
Az emberi lét száz-százhúsz évre tolódhatna, ha normálisan élnénk, normálisan táplálkoznánk, és odafigyelnénk magunkra. Én félúton járok, így nagyon sok időm van hátra. De értem, mire gondol, tudom, hogy ötvenegy esztendős vagyok, és eszemben sincs kicsinálni magam. Október 11-én az MMA küzdelmeiben világbajnoki döntőt vívok egy harminc év körüli kenyai fiúval, és aztán nagy valószínűséggel leállok. Na nem a sportról, hanem a versenyekről és a ringbeli bunyóról.
Mondja, ha rosszul érzem, de mintha valamiféle düh vagy indulat kergetné a ringbe, és ösztönözné újabb és újabb csatákra.
Az biztos, hogy valamelyest kivonultam a világból. Tudom, hogy ez meglehetősen abszurd gondolat a részemről, de engem hagyjanak békén a bulvárlapok, tartsa mindenki tiszteletben a magánéletemet, fogadják el, hogy még most is sportember vagyok. Rengeteg elferdített írás jelent meg rólam az elmúlt időben, amelyeken őszintén szólva megdöbbentem. Azt hittem, hogy sportolói múltam, az eredményeim legalábbis tiszteletet parancsolóak, és engem nem kezdenek ki, nem marnak belém egy-egy címlapsztorval. Naiv voltam, de nem csak ezért hányok ettől. Kezdem szégyellni magam, amiért nem vagyok fogyatékos vagy homoszexuális, nem derült ki rólam, hogy pénzért árulom a testem és hasonlók. De nincs mit csodálkozni ezen, amilyen a társadalmunk, éppen olyan a világ körülöttünk.
Egyszóval a sportba menekül?
Nevezhetjük ezt menekülésnek is, de még egyszer mondom, nekem a sport az életem, és bár így gondolkodna mindenki, nem pedig a számítógép előtt ücsörögne, videofilmeket bámulna, vagy bárgyú tévéműsorokat nézne. Ezért ilyen betegek az emberek, ezért katasztrofális az egészségügy helyzete, arról nem is beszélve, hogy miket iszunk, eszünk. Tudja azt például, hogy a csodaszerként emlegetett káposztában már kilencvenhat százalékkal kevesebb a C-vitamin, mint akár néhány évvel ezelőtt is?
Az egészségről beszél, de tudom, hogy néhány éve ön is beteg lett, pánikbeteg, amely egy ilyen erős, rendszeresen sportoló férfinál igencsak meglepő.
Életem legfurcsább időszaka volt. Akkor is sportoltam, talán nem ennyire intenzíven mint mostanában, s egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy a bevásárlóközpontokból legszívesebben kifutnék, hogy légszomj gyötör, hogy kiver a víz, s hogy rosszullétek kerülgetnek. Immár nem tudok aludni, és félelmek gyötörnek.
Gondolom, jöttek a gyógyszerek…
Egy nagy túróst! Én nem hiszek a pszichiátriában, az elmúlt kétszáz évben egyetlen beteget sem gyógyítottak meg pszichiáterek, belém senki ne tukmáljon semmiféle pirulát, mert az majd hozza a másikat, arról nem lehet leszokni. Jobbat találtam ennél. Egy vitaminkészítményt, amelyet azóta is szedek. És sikerült kilábalnom a betegségből.
Mi a véleménye a magyar sportolók pekingi szerepléséről?
Olyan a sportunk, mint amilyen társadalomban élünk. Mitől lenne éppen a sport jobb ebben az országban, ahol gyakorlatilag semmi sem működik normálisan?! Amióta az úgynevezett rendszerváltás után az állam kivonult a sportból, egyre csak zuhanunk, egyre kevesebben akarnak versenyezni, egyre katasztrofálisabbak a körülmények, úgyhogy nincs mit csodálkozni azon, ami Pekingben történt.
De az olimpiai ezüstérmes birkózó Fodor Zoltánra csak büszke, nem?
Már csak azért is büszke vagyok a gyerekre, mert az apjával annak idején egy súlycsoportban versenyeztem, ami neki nem sikerült, azt a fia véghezvitte. De az öröm mellett rengeteg keserűség van bennem. Itt van például a kajakos Kovács Kati esete, megdöbbenve hallottam, hogy klubja, az MTK azért bünteti meg, mert más edző készítette fel az olimpiára. Vérlázító! Hónaljszagú hivatalnokok döntenek olyan sportolók sorsáról, akik végre igazi példaképek lehetnek ebben a kis országban, akik miatt gyerekek százai járnak le edzésre, kábítószer-fogyasztás, csavargás helyett. Elég ebből! Becsüljük meg az értékeinket.
Rendkívül kritikus véleményt fogalmaz meg, miért nem vállal szerepet a magyar birkózásban?
Mit keresnék én ott, amikor a közgyűléseken még szavazati joguk sincs a korábbi Európa-, világ- vagy olimpiai bajnok versenyzőknek?
Sok mindent írtak önről az elmúlt időben, magánéleti válságról, szerelmi csalódásról. Most boldog?
Igen. Csodálatos társat találtam, a sport pedig kitölti a hétköznapjaimat. Van egy huszonöt éves lányom és egy kilencéves fiam, akit szerencsére egyre többet láthatok. Büszke vagyok rá, hogy zseniális színészekkel dolgozhattam. Agrármérnöki diplomám van, meg aztán a nagybani piacon is rendszeresen feltűnök, és bizony nem szégyellem, hogy olykor zöldséges ládákat kell pakolnom. Egész jól bírom, igaz, aki százhúsz évig akar élni, annak nem lehet gondja a kondijával.