Fizikatanárok szép meséi

A televíziós lassításoknak és az internetre feltöltött kisvideóknak köszönhetően akár tízszer, húszszor, százszor is megnézhetjük, ahogy Alessandro Del Piero a Zenit kapujától harminc méterre szabadrúgáshoz készülődik, majd tanítani való mozdulattal elrúgja a labdát, amely hosszú röppályáján a viszonylagos szélcsend ellenére többször irányt változtat, hogy aztán a kétségbeesetten kapálózó Vjacseszlav Malafejev kapus keze mellett a hálóba vágódjon. Ám akárhányszor pörgetjük végig a jelenetet, bármennyiszer emlékszünk vissza rosszallóan a gimnáziumi fizikatanárunkra, aki annak idején téves tételeket vert a fejünkbe a repülő tárgyak tulajdonságairól, a Juventus győztes találatának titkát csak nem tudjuk megfejteni.

Ahogyan Christian Poulsennek, a torinóiak dán középpályásának sem sikerült.

„Del Piero csodálatos játékos, ő jelentette a kulcsot a győzelemhez – áradozott csapattársáról a mérkőzést végigjátszó légiós. – A szabadrúgására nem találok szavakat! Figyeltem, ahogy belerúg a labdába, aztán követtem a lövés útját, és egyszerűen nem hittem a szememnek. A labda csak úgy cikázott a levegőben!”

A veterán támadó pedig úgy örült 38. Bajnokok Ligája-góljának, mintha az első lett volna. A tőle megszokott nyelvöltés helyett ezúttal kézenátfordulást mutatott be, olyan mozdulatot, amelyet inkább látni játszótéren ugrándozó kislányoktól, mint meglett férfiemberektől.

„A mutatvány? Ösztönösen, spontán jött az ötlet, nem készültem rá. Edzéseken viszont néha próbálkozom vele” – mosolygott

az 1–0-ra megnyert BL-találkozó után Alessandro Del Piero. Ahogyan mosolygott akkor is, amikor az összecsapás előtt arról kérdezték, milyen érzés volt az Udinese elleni bajnokin időhúzó cserének lenni: „Ahogy mindig, a múlt vasárnapi mérkőzésen is teljes erőbedobással küzdöttem. Igaz, a három percet nem volt nehéz bírni szusszal...”

Bár nyíltan nem beszélt sérelmeiről (nem rá vallana), baráti köréből származó információk szerint a Juventus csapatkapitányának kifejezetten rosszul esett, hogy Claudio Ranieri vezetőedző a Serie A-meccsen – David Trezeguet-vel együtt – csak a 87. percben küldte be, mint holmi ifistát. Különösen bántotta a szakember indoklása („Del Piero akkor játszik, ha formában van, különben szerepeltethetném akár Bonipertit is”), amellyel játéka hasznosságát a 80 esztendős klublegendáéval egy szintre süllyesztette.

Szakírók szerint a Juventusnál leporolhatják a nyolcvanas években divatos „játék a párokkal” módszert, amelynek lényege, hogy a csapatnál két állandó csatárduó váltja egymást mecscsenként. A torinóiak esetében az egyik kettőst a nyolc idény óta együtt játszó Del Piero és Trezeguet, a másikat Vincenzo Iaquinta és Amauri alkotná. A rendszer az eddigi tapasztalatok alapján működik (a Zenit ellen például a „régiek” kezdtek), ám az igazságosnak látszó megosztásért mégsem lelkesedik mindenki, így Del Piero sem.

„Tudom, hogy a mesternek igen erős támadók közül kell kiválasztania a kezdőket, és ez sohasem könnyű feladat – fejtegette a 91-szeres olasz válogatott. – Éppen ezért nem zavar, ha néha le kell ülnöm a kispadra. Mondjuk hét-nyolc mérkőzésenként egyszer.”

Arról, hogy a „nagyvonalú” javaslatot elfogadta-e Ranieri, lapzártánkig nem kaptunk hírt.