Hány érmünk lesz összesen Pekingben?Hány érmünk lesz összesen Pekingben?
A paralimpikonokra gondol?
Nem.
Akkor egy még biztosan, mert Pars Krisztián ezüstérmes lesz, de ki tudja, kis szerencsével még további egy-kettő becsúszhat.
Nem válik egyre komolytalanabbá az olimpia és vele együtt a sport így, hogy hetekkel a vége után is reálisak az ilyen latolgatások?
Egyáltalán nem. A dobóatlétika doppingérzékeny terület, de most biztosan nem foglalkoznánk a két fehérorosz kalapácsvető esetével, ha nem lenne magyar vonatkozása. A tisztességes munka gyümölcse, hogy egy doppingügynek a kedvezményezettje a magyar sport, nem pedig a kárvallottja.
Peking óta rengeteg szélsőséges véleményt is hallhatunk, olvashatunk, például azt, hogy a sport értéke és megbecsültsége nálunk szinte a nullával egyenlő. Valójában mekkora presztízsnek örvend a sportszakállamtitkár?
Amekkorát kialakít magának. Ennél is fontosabb azonban, hogy szerintem a sport presztízse sem csökkent, bár elismerem, felszínesen közelítve ehhez a kérdéshez másként is lehet látni. Ha azt vesszük, hogy a sportot valamikor hivatal irányította, később minisztérium, majd megint hivatal, most pedig egy minisztériumon belüli szakállamtitkárság felel érte, valóban úgy látszik, mintha az államigazgatáson belül jelentéktelenebbé vált volna a szerepe, de nem így van. A feladatok ugyanis nem változtak, csupán a szervezeti felépítés lett más, bizonyos ügyek a háttérintézményekhez, például a Nemzeti Utánpótlás- és Sportszolgáltató Intézethez tartoznak, ám ettől a sport fontossága jottányit sem csökkent. Éppen azért jó sportszakállamtitkárnak lenni, mert fontos és érdekes ez a munka.
De lehet-e hálás is manapság, amikor a sport összes szereplője a másikra mutogat a várakozáson aluli olimpiai szereplés miatt?
Fogalmazzunk úgy, hogy remek kihívás. Nem véletlenül hívják ezt a beosztást úgy, ahogyan, azaz szakállamtitkárként kizárólag szakmai munkát kell végeznem. Mi nem mutogatni akarunk, hanem alaposan elemezzük az olimpiai szereplést, megfogalmazzuk a tanulságait, levonjuk a megfelelő következtetéseket – de ez így történt mindegyik olimpia után, és akkor is megtörténne, ha tucatnyi aranyat nyerünk. Minket kizárólag szakmai szempontok vezérelnek, és az a célunk, hogy a lehető legjobbá tegyük a sport működési rendszerét, megoldjuk a szereplést befolyásoló gondokat.
Idetartozik a sport finanszírozása is?
Természetesen, ez az egyik legfontosabb kérdés. Nem arra gondolok elsősorban, hogy hány milliárddal többet költsünk sportra, az ugyanis pusztán elhatározás kérdése, hanem arra, hogy a meglévő öszszeggel miként gazdálkodjunk. Az elosztás a civil szervezetek bevonásával zajlik, és az a lényeg, hogy a szövetségek vagy az utánpótlás támogatásakor a pénz minél rugalmasabban, gyorsabban és tervezhetőbben eljusson a versenyzőhöz, a szakvezetőhöz, tehát az ő munkájukat, felkészülésüket segítse.
Több sportoló is nyilatkozta Peking után, hogy ez a támogatási rendszer túl bonyolult, célszerűbb lenne, ha nem több, hanem csak egy helyről kapnák a pénzt.
Kétségtelen, talán valóban jobb lenne az egycsatornás rendszer, de nem tudjuk megvalósítani. Az állam annyit tehet, hogy garantálja a költségvetési forrásokat, de az elosztást a civil szervezetek végzik az általuk jónak látott szakmai szempontok alapján. A sporttörvény tételesen felsorolja azokat a szervezeteket, amelyek részt vehetnek az elosztásban – a fő szerep a Magyar Olimpiai Bizottságé és a Nemzeti Sportszövetségé –, a törvényt pedig értelmetlen lenne éppen a civil szféra véleményének ellenére módosítani, és ezért ezt kizártnak is tartom.
Eddig mintha kerülte volna a minősítést: véleménye szerint megfelel a kudarc szó a pekingi magyar szereplésre?
Nem, mert ez a szó kizárólag a versenyzőket minősíti, ezért nem igazságos. Manapság már az is jelentős teljesítmény, ha valaki kiharcolja a részvétel jogát a játékokra, gondoljon csak azokra a remek sportolókra, akiknek nem sikerült. Maga az olimpia pedig minden mástól különböző verseny, sajátságos közeggel és hangulattal, amelyben az esélyesek is könnyen elvérezhetnek. Pekingben több esetben is csak apróságokon múlott, hogy a csapat nem több éremmel utazott haza, és – például – ha nincs Michael Phelps, most három arannyal gazdagabbak vagyunk.
De van, és a sportban ez számít.
Ez igaz, például Szabó Tünde is csodálatos sportoló volt, és talán tudott volna olimpiát is nyerni, ha – balszerencséjére – nem kortársa Egerszegi Krisztinának. Ezt azért mondom, mert Cseh László az ezüstjeivel is kimagasló versenyzője a világnak, és méltatlan lenne rá is gondolva a kudarc szót használni.
Csakhogy ezek a magyarázatok a közvéleményt aligha érdeklik, számára a tények a legbeszédesebbek: ennyit nyertünk, és kész!
A szurkoló gondolhatja így, de a szakállamtitkár semmiképpen. Nekem látnom kell azt is, hogy a negyedik vagy ötödik helyek mögött is kemény munka és kiváló teljesítmény húzódik meg. Bevallom, magam is több érmet vártam, ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében olyan fantasztikus eredményeket találunk, amelyek csillapítják a hiányérzetet. A férfi pólósok sorozatban harmadik aranyérmüket nyerték meg, ez hihetetlen, világraszóló bravúr. Vagy ott van a kenu kettes bronzérme – Kozmann György és Kiss Tamás olyan emberi és sportolói nagyságról tett tanúbizonyságot az egész világ előtt, amellyel méltó példaképei lehetnek minden fiatalnak.
Ha már a fiatalokat említette: milyen jövője lehet a sportnak olyan országban, ahol a gyerekek hatvan százaléka lényegében semennyit sem mozog?
Ez nagyon fontos kérdés, és rengeteg feladatot ró ránk. Működik az államilag finanszírozott utánpótlás-nevelési rendszer, a Heraklész- és a Csillagprogram, létezik elfogadott sportiskolai kerettanterv, elindultak a sportosztályok, de szélesíteni kell a kört, és el kell látni ezeket megfelelő eszközökkel, valamint módszertani ismeretekkel. Elengedhetetlen a szakemberek képzése is, illetve el kell érni, hogy a gyerekek az iskola után bent maradjanak mozogni, és kifogástalan létesítményekben, szakmailag tökéletes irányítással sportolhassanak. Óriási a testnevelő tanárok felelőssége, motiválttá kell tenni őket, hogy igazi sportéletet alakítsanak ki az iskolában, és nekünk ezt programokkal, pályázati lehetőségekkel kell segítenünk.
Leszünk újra sportnemzet?
Peking óta mindenütt és állandóan az olimpiáról beszélnek az emberek, és ez is bizonyítja, hogy a sport érdekli a magyarokat, fontos számukra. Szerintem most is sportnemzet vagyunk.
