„Londonba? Ha megyek, akkor is csak nézőként. Legalábbis most ezt mondom. Fáradt vagyok, az elmúlt időszak rengeteget kivett belőlem. Csak azt érzem, hogy pihenésre van szükségem. De ki tudja, ha három év múlva újra megkérdezi, megyek-e Londonba, megeshet, hogy más választ adok. Kétezer-tizenkettő messze van, nagyon messze…”
Hamar kiderült, van tehetsége a kenuzáshoz
Gyakorlatilag így állunk fel az asztaltól. Egy órával korábban, percekkel azután, hogy leültünk, még csak 1987-nél és Pakson járunk. Kozmann György tudniillik akkor és ott kezdett el kenuzni. Hollywoodi forgatókönyvekbe illő csavart nem kell keresni ebben a történetben, az akkor kilencéves legényke megismerkedett a sportág alapjaival, hamar megszerette, és mivel ahogy nőtt, úgy jöttek az eredmények, érezhető volt, a fejlődése érdekében előbbutóbb váltania kell. Jó, jó, közben kosárlabdázóként is megméretett, habár hosszúra nyúló karrierről e helyütt nem számolhatunk be: amíg az első edzés a bemutatkozást jelentette, a második már a búcsút… Na, igen, a kenuzással semmi sem vehette fel a versenyt – főleg az 1995-ös spanyolországi maratoni világbajnokság után.
„Bénáztam kicsit a huszonkét kilométeres táv közben, de így is második lettem. Amikor felléptem a dobogóra, és rádöbbentem, hogy a szurkolók engem éljeneznek, nekem tapsolnak, életre szóló élménnyel gyarapodtam. Úgy voltam vele, jó lenne még egyszer-kétszer átélni valami hasonlót” – idézi fel az azóta többszörösen megvalósuló álmát Kozmann György. Hogy mára gazdagabb éremkollekcióval dicsekedhet, mint a legtöbb gyűjtő, többek között egy 2002-es hívásnak köszönhető. Ludasi Róbert ugyanis egy hat évvel ezelőtti nyári napon kereste meg azzal: az ősztől lenne-e kedve Csepelen edzeni? Volt, naná, hogy volt. Már csak a nevelőedző, a mai napig mélyen tisztelt Sziklenka László, továbbá a szülők bólintására volt szükség.
Büszke Kolonics György athéni mosolyára
„Ha nehéz szívvel is, de elengedtek, hiszen mindenki tisztában volt vele: ha valamit el akarok érni ebben a sportágban, költöznöm kell. Ráadásul Robi már az elején azzal csábított, hogy azt szeretné, ha összetérdelnék Kolonics Györggyel – ha valamit nem kellett nekem kétszer mondani, ez az volt. Igaz, addig mindketten hátul eveztünk, így valamelyikünknek váltania kellett. Természetesen Koló választhatott: én húzódtam előre… Azt pedig már néhány edzés után tudtuk, hogy jók leszünk” – eleveníti fel a fantasztikus páros első napjait Kozmann György. És e pillanattól fogva elkerülhetetlen, hogy ne úgy beszéljünk, mintha Kolonics György még ma is köztünk lenne. Többször a sírás kerülget, ahogy a 30 éves fiatalembert hallgatom, amint a 36 esztendősen elhunyt barátjáról, partneréről, példaképéről beszél: „Elképesztő alázattal viseltetett a sport iránt, mindent alárendelt annak, hogy eredményes legyen. Csepelen lakom, ha vasárnap, vagyis a szabadnapunkon elautóztam a sporttelep előtt, azt láttam, hogy Koló nyújt a csónakház előtt. Nekem az jelentette a kikapcsolódást, ha nem vettem lapátot a kezembe, neki az, hogy lement evezni… Két hatalmas győzelmet arattunk. Az elsőt Szegeden. Jó formában voltunk, bíztunk benne, hogy hazai környezetben talán győzhetünk – és sikerült! Csodálatos volt. A második nagy diadalt tavaly Duisburgban értük el. Az ezres döntő ramaty volt, emlékszem, azt követően Koló és Vereckei Ákos azt elemezte a szobánkban, milyen gyengék voltunk, és ha ez így megy tovább, vajon miből fogunk megélni… Kértem őket, fejezzék be, dumáljunk a kocsikról vagy bármiről, ám csak nem hagyták abba. Fogtam magam, lementem a hallba, ahol aztán Robi lelket öntött belém. Másnap nyertünk ötszázon – utána már Koló sem aggódott annyira a jövőnk miatt… És persze Athén. Bronzérmesek lettünk ezren, ugyebár, én rettentően örültem. Egyrészt mert az volt az első olimpiám, másrészt mert úgy voltam vele, még csak két éve evezünk együtt, ez csak egy állomás a hosszú úton, Pekingben még jobb is lehet… Az athéni harmadik hely Kolót is boldoggá tette – engem meg büszkévé, hogy megannyi siker után tud örülni a velem elért bronznak is. Látja, ott mosolygott. A versenyek idején ritkán tűnt fel mosoly az arcán, de ott nem tudta palástolni.”
Kolonics György július 15-i tragédiája után Kozmann György be akarta fejezni pályafutását. Két napig eszébe sem jutott, hogy valaha kenuzik-e még, mígnem Ludasi Róbert jelezte: bármennyire is nehéz, muszáj egyeztetniük a hogyan továbbról.
„Edzőm, a számomra fontosak, illetve a Kolóhoz közel állók mind azt tanácsolták, hogy
folytassam, ne hagyjam kárba veszni a munkát, amelyet együtt végeztünk el. Már csak magamat kellett meggyőznöm. Ha nemet mondok, azt is elfogadták volna. De kegyetlen volt, hogy a kedden történtek után szombaton ugyanazon a stégen, ahol szoktunk, újra beszálltam a hajóba – csak nem Kolóval, hanem egy másik emberrel…” – hallgat el néhány másodpercre Kozmann György.
Kiss Tamásra elsősorban az emberi tényezők miatt esett a választás. Addig egy ifjúsági vbn elért hatodik helyezéssel tűnt ki, de ennél nagyobb eredmény volt, hogy Kolonics György nemcsak ismerte, elismerte ifjú klubtársát.
Hazatérve első útja a temetőbe vezetett
„Ügyes gyerek, jól csinálja, mondogatta Koló – veszi vissza a szót Kozmann György. – És tényleg: amit a második nap után kértem tőle, azonnal megfogadta, gyorsan összeállt az egységünk. Igaz, amint megérkeztünk Pekingbe, szétesett a mozgásunk, a hétfői előfutamban elért negyedik hely ennek is betudható. A folytatás már jobb volt. Sokakat biztosan meglepek, ám számomra a szerdai középdöntő volt a csúcs. Ott nagyon jól mentünk. Annak ellenére, hogy életem legnehezebb futama volt. Előtte olyasmit éreztem, mint még soha, az ideg-összeroppanás szélén álltam. Tudtam, az öt duóból három lép tovább, és nekünk mindenáron be kellett jutnunk, mert a döntőben akartuk képviselni Kolót! Miután sikerült, megnyugodtam. A fináléban pedig csak mentünk, mentünk és mentünk, én – szokásommal ellentétben – oldalra sem néztem. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a magyar szurkolók felüvöltöttek, abból tudtam, hogy harmadikok lettünk. Éppúgy, mint Athénban. Csak ezúttal hárman voltunk a hajóban…”
Az augusztus 26-i hazatérése után először Kolonics György sírjához kilátogató, 27-e óta pedig ünnepségről ünnepségre, élménybeszámolóról élménybeszámolóra járó Kozmann György még nem döntött a jövőt illetően. Illetve: az biztos, hogy nem hagyja abba, de az is készpénznek vehető, hogy kevesebbet edz majd.
„Eddig napi két kemény tréning volt – szinte mindennap, minden héten, minden hónapban, minden évben – magyarázza Peking egyik hőse. – Mostantól ez nem így lesz, Kolóval egyébként is azt terveztük, hogy az olimpia után visszaveszünk a tempóból. Most csupán arra vágyom, hogy lazíthassak, hogy kikapcsolhassam az agyam. Mert július tizenötödike óta úgy érzem magam, mintha sodorna magával az ár, mintha egyfajta kötelességet teljesítenék. Mondom, megtehettem volna, hogy elbújok a világ elől, de úgy voltam vele: jöjjön, aminek jönnie kell. Voltam iszonyúan mélyen, aztán fent is, megjártam a poklot, majd a mennyországot is – most már csak fel kellene dolgoznom valahogy, ami történt.”
Mi pedig maradunk örök tisztelettel.
