Az a baj, bármit állít, le gyintenek majd, mondván, mit magyarázkodik egy nyolcgólos katasztrofális vereség után...Az a baj, bármit állít, le gyintenek majd, mondván, mit magyarázkodik egy nyolcgólos katasztrofális vereség után...
Eszem ágában sincs magyarázkodni – mondta Várhidi Péter. – Nem érzem magam hibásnak.
De hát mégiscsak ön ült a kispadon...
Ez igaz. Ott ültem tehetetlenül, kiszolgáltatva és cserbenhagyva. Kikaptunk 8–0-ra, és a jegyzőkönyv szerint én irányítottam ezt a korosztályos válogatottat, de nem viszem el a balhét! Eszemben sincs!
Akkor kit kérdezzünk? S egyáltalán ki a felelős ezért a blamáért?
Kérdezzék a játékosokat, hogy miért nem tudtak futni.
Úgy érti, nem akartak futni?
A játékosok előttem megbuktak. Egytől egyig. Egy olyan csapat, amelynek tagjai ennyire akaratgyengék, ennyire nem tudnak egymásért és a címeres mezért küzdeni, nem is érdemelnek más eredményt.
Önt tehát nem terheli felelősség?
Nem! Én egyszerűen nem tudtam hibázni. Ezzel a garnitúrával korábban nem én dolgoztam. Két nappal a meccs előtt találkoztam a játékosokkal, tartottunk két edzést, megbeszéltünk mindent, kellően ráhangolódtunk a mérkőzésre. Hárman lemondták a meghívást – köztük volt Németh Krisztián is –, rajtuk kívül a korosztály legjobbjait hívtam be. Az első huszonöt percben nem volt gond, addig helyzetük sem volt a szerbeknek. Majd jött a kiállítás, és ezzel borult minden. Persze még a félidőben sem hittem volna, hogy ilyen botrányos eredmény születik. A szünet után olyat láttam, amit eddigi pályafutásom során soha: szétesett, tehetetlenné vált a csapat. Csak ültem a kispadon, és nem hittem a szememnek. Akkor már képtelenség volt belenyúlni a meccsbe. Kaptuk a gólokat számolatlanul, s egyet tehettem csupán: feltűnően fáradt futballistáimat megpróbáltam néhány pillanatnyi pihenőhöz juttatni...
Ezt hogy érti?
Úgy, hogy például Vass Ádám vagy Zsidai László már lépni sem bírt, így őket középről a pálya szélére irányítottam, hadd fújják ki magukat. Hangsúlyozom, mind a tíz, pályán maradt futballistám csődöt mondott.
A korosztály legtehetségesebbjeiről van szó, ahogy ön is mondja.
Ez így van, csakhogy nézze meg, melyikük játszik rendszeresen a klubjában. Ez a mi legnagyobb bajunk itthon, bármelyik válogatottról van szó. Odakint epizodisták, címeres mezben pedig főszerepet szánnak nekik.
De hát 0–8 lett a vége, nem pedig mondjuk 0–2!
Igaza van, a 8–0-s vereséget semmivel sem lehet magyarázni. De azért ne felejtsünk el néhány dolgot: ennek a csapatnak gyakorlatilag egy éve, miután elveszítette reális továbbjutási esélyét, nincs edzője, ezek a fiúk így, együtt talán ha egyszer játszottak 2008-ban.
Nem lett volna egyszerűbb, ha az Eb-harmadik U19-es csapat lép pályára Szerbiában? Nagy tételben fogadnám, ők aligha kapnak nyolcat.
Úgy beszéltük meg, hogy az 1986–1987-es születésű fiúk szerepelnek az U21-es együttes hátralévő két selejtezőjén. Tehetséges labdarúgókról van szó, akik megkapták a lehetőséget, hogy bizonyítsanak. Nem akarok utólag okoskodni, de a mi U21-es csapatunk sohasem játszott ugyanabban az összeállításban. A szerbek elleni első csatában hárman voltak ott a mostani gárdából.
A Magyar Labdarúgószövetség vezérkara szakmai elemzést kér öntől a szerbiai találkozóról. Miről ír majd, a nagy melegről?
Az is tény, hogy pokoli hőség fogadott minket, s ez olyan játékos esetében, aki nincs játékban, edzésben, bénítólag hathat. A nem megfelelően felkészített futballista húsz perc után már csak levegő után kapkod. De az én szakmai jelentésem nem erről szól majd. Leírom, mit tapasztaltam a kétnapos felkészülésünk során, mit láttam a pályán, és mit gondolok a játékosok teljesítményéről.
Önt ez az U21-es csapat egy életre megbélyegezte, azt mondják majd, itt a nyolcgólos Várhidi...
Valószínűleg életem végéig cipelhetem ezt a keresztet, méghozzá úgy, hogy semmi közöm sincs hozzá.
