Vastaps mellé fütty

Miután háromszor-négyszer megmártóztunk a csapvízzel feltöltött, kacsás, felfújható műanyag medencében, lehűtve forróságtól füstölgő fejünket, no meg a lelkesedésünket, állapítsuk meg: gyengécske dán válogatottal ikszelt a magyar csapat szombat este. Martin Laursen például utolsó védőként olyan kapitális hibákat követett el, amelyekért még a lejtős leányfalui pályán is megkapná a magáét. De ez legyen a dánok baja, mi inkább foglalkozzunk a magunkéval. Mert túl vagyunk a rajton, de okosabbak, mi több, lelkesebbek aligha lettünk. Jól jellemzi a hangulatot, ami a találkozó után történt. Amikor az időnként operettszínészként viselkedő luxemburgi bíró, Alain Hamer véget vetett a találkozónak, a nagyjából húszezer magyar szurkoló egy része tapsolt, egy része fütyült.

Mit lehet kezdeni most egy ilyen gól nélküli döntetlennel? Újra leírhatjuk, amit az elmúlt évtizedekben évente ötszázhuszonnyolcszor megtettünk: ki tud itt gólt lőni? Csatáraink nincsenek, és a helyzet semmit sem változik. Erwin Koeman úgy küldte pályára a nyitó meccsen válogatottunkat, hogy a kezdőcsapatban nulla vérbeli támadó kapott helyet. Az egyszemélyes támadósor Huszti Szabolcs volt, aki a számára szokatlan előretolt ék szerepében is becsülettel helyt állt, feltűnt a jobb és bal oldalon, megkerülte a lassú, körülményes, óriásit hibázó dán védőket – csakhogy éppen ő rontotta el a meccslabdát is. De ne őt bántsuk! Sokkal inkább azt a futballtársadalmat, sőt azt a szakmát, amely hosszú ideje képtelen kinevelni egyetlen épkézláb támadót. Erwin Koeman próbálkozott becsülettel, kipróbálta Orosz Pétert, Ferenczi Istvánt, Priskin Tamást, Rudolf Gergelyt és most Torghelle Sándort. Valaki mondhatta volna neki, hogy nézzen körül a romos magyar pályákon is, hátha felfedezi az itthon remekül teljesítő Tököli Attilát, Bajzát Pétert vagy Hercegfalvi Zoltánt.

De akár azt is megsúghatták volna neki, hogy vegye végre elő Németh Krisztiánt.

Mire vár még?

Mit kockáztatna bárkivel is, amikor látszik, hogy szenved a csatárok kiválasztásakor...

Bizony, túl vagyunk a rajton, de az emberben furcsa érzések kavarognak.

Ott van például a bátorság és a szakmai rafinéria hiánya. Erwin Koemannak észre kellett volna vennie, milyen sebezhető ez a dán védelem, talán megérte volna már az első félidőben a nyakukra küldeni az erőszakos Torghelle Sándort, s legalább két ékkel borzolni az északiak idegeit. Arról nem is beszélve, mennyire szembetűnő volt a vendégek taktikája: akcióik során a hátvédek rendre előrevágták a labdát, a meglóduló Nicklas Bendtner, Dennis Rommedal és Jon Dahl Thomasson felé. Ezért aztán felesleges volt két magyar védekező középpályás, villámgyors cserével máris létszámfölényt alakíthattunk volna ki a pálya középső harmadában.

De ezek csupán apró szeletei a vb-selejtező nyitányának, amelynek egy másik mérkőzésén, Bukarestben a bátran támadó litván együttes hármat rámolt be a románoknak.

Mikor leszünk litvánok?

Morten Olsen dán kapitány csak annyit mondott: szörnyű volt a második félidő. Ne vitatkozzunk vele, mert ha nem izguljuk végig a meccset, ha unatkozó grönlandi turistaként figyelünk, azt mondhattuk volna: két középszerű együttes veselkedett egymásnak.

Miután a szeptemberi kánikulában ötödször is megmártóztunk a kacsás felfújható medence vizében, gondoljunk arra: hétfőn megérkezik az ősz, és rögtön jusson eszünkbe, szerdán Stockholmban már nagyon hideg lehet.

Csak rá ne fázzunk rá a csatárok nélküli futballunkra!