Hosszú volt a böjt, a várva várt siker aztán mindent megváltoztatott. Amennyiben a férfi vízilabdázók sikerét próbáljuk megfejteni, talán érdemes nyolc évet visszaugrani az időben. Huszonnégy esztendő, az emlékezetes 1976-os, montreali diadal után 2000-ben ünnepelhettünk újfent olimpiai aranyat. Kemény Dénes – azt megelőzően két Európa-bajnokságot is megnyert – csapata a sydneyi hőstettel olyan alapot rakott le, amelyre megfelelő szaktudással építkezve a stabilitás garanciája tükröződött. A szerethető, fiatal klasszisok sztárrá válása minden értelemben hatalmas fordulatot hozott a sportág megítélésében: potenciális támogatók, kisebb és nagyobb cégek sorakoztak fel az ország kedvencei mellett, a szövetség likviditási gondjai, ha nem is egyik napról a másikra, de szép lassan megszűntek, eközben gyermekek százai indultak el meghódítani az uszodákat, egyre többen akartak Kásások, Molnárok, Kiss Gergők lenni. A kedvező folyamat a későbbiekben sem állt le, sőt, az athéni finálé katarzisa újabb és újabb ajtókat nyitott, szíveket hódított meg. Meglehetősen érdekesen alakult aztán a következő négyéves ciklus: amíg Sydney és Athén között világbajnoki aranyat ünnepelt a csapat, a 2004-es győzelme után semmit sem sikerült megnyernie. Ki szerbfóbiában, ki motiválatlan „öregekben”, ki elfáradó kapitány-csapat kapcsolatban elemezgette az okokat, mindazonáltal talán senki sem felejtette el megemlíteni, érdemben csak Peking után érdemes elemezgetni. A menynyei triplázás, a fantasztikus elszántság, a csodálatra méltó játék után hajlamos elragadtatni magát az ember – és ez cseppet sem baj. Sőt! Mindazonáltal a szubjektív elemek felsorolása előtt érdemes megemlíteni a mindenre választ adó tényt: a magyar férfi vízilabda-válogatott legutóbb a sydneyi csoportmérkőzések során veszített meccset! Azaz Athén után Pekingben is veretlenül zárt! Ahogy mondani szokás, ezt a varázslatos szériát nem kell magyarázni!
Mi a titok? Kemény Dénes személye biztosan szerepet játszik benne. Az amatőrizmust gyűlölő szövetségi kapitány az egész világgal képes konfrontálódni, ha erre van szükség, tűzbe megy a játékosaiért, egyesekkel már-már baráti viszonyt alakított ki. Ez nem ütött vissza, sőt – ahogy a szakvezető minden más döntése, ez is maximálisan bevált. A titok ugyanis abban is keresendő, hogy a csapatot, így a pekingit is, nemcsak a tudás, hanem a szeretet tartja össze. Higgyék el, ez rengeteget számít. (Elég csak megemlíteni a szerbeket, akik a négyéves ciklus legfontosabb állomásán mondtak csődöt szeretetből, egymás iránti tiszteletből – lásd Sapics és Sefik verekedése, az állandó viták, marakodások). A pekingi játékokon részt vett tizenhárom játékos között rutinos, harminc fölöttieket éppúgy találtunk, mint húszas éveinek elejét, közepét taposó, életkorukból fakadóan vakmerőbb, lazább ifjakat – generációs problémákról, ellentétekről még sem beszélhettünk. Egy vezérbikára mindazonáltal szüksége van, volt és lesz a csapatnak – Kínában az örökifjú Benedek Tibor oldotta meg imponálóan a feladatot. Az újabb aranyérem megszerzésében kulcsszerepet játszott az a profizmus, amely a társaságot jellemezte: a külső körülmények abszolút hidegen hagyták, semmi és senki sem zökkenthette ki nyugalmából. Ahol az akarat, a tudás effajta tudatossággal párosul, ott garancia a siker. Nos, ilyen volt – és reméljük lesz – a magyar válogatott. A férfi persze, mert az egyébként szintén az elitbe tartozó női csapatból egyértelműen hiányzik az a kis plusz, amellyel hasonló magasságokban járhatna. Talán egyszer…
Pekingben még az úszóválogatott szerepelt úgy, hogy kiérdemelje az átlagon felüli jelzőt. Természetesen elsőként valószínűleg mindenkinek a három ezüstérmet szerző, rendkívüli Cseh László ugrik be – kétségtelen, az ő medáliái kézzel foghatóak. Nem járt érte érem, még csak oklevél sem a kínai fővárosban, mindazonáltal számunkra hatalmas öröm: tizennégy országos csúcs, négy Európa-rekord, számtalan egyéni csúcs született. Azaz a legtöbben (mert voltak sajnos kivételek is, elég csak megemlíteni Kovács Emese vagy Szepesi Nikolett nevét) képesek voltak a legfontosabb versenyen életük legjobbját nyújtani. Mindez a kitartáson, az edzők tudásán múlik. No meg egy olyan rendezett, erőskezű szövetségen, amely képes garantálni versenyzőinek a jó eredmények eléréshez szükséges körülményeket, gondolunk itt elsősorban a melegövi külföldi edzőtáborokra.
Profizmus itt, profizmus ott, enélkül a mai világban bizony nem megy.
Következik: Akik a várakozásoknak megfelően teljesítettek
