Az elmúlt négyéves időszak ban ők a legjobbak. De az is lehet, hogy a sportág történetében is. Kovács Katalin és Janics Natasa megvédte Athénban megszerzett olimpiai bajnoki címét a kajak kettesek 500 méteres versenyében. A páros kedvenc tavai közé Szkíniász után Sunji is besorolt.
Négy éve hetven perc telt el azután, hogy Janics Natasa megnyerte az egyest, mindössze hetvenpercnyi pihenő után, de lélektanilag a csúcson, frissen megszerzett olimpiai aranyéremmel a nyakában, s ami még sokkal fontosabb, egyfajta kegyelmi állapotban ült egy hajóba Kovács Katalinnal . Most egy óra volt az egyes és a páros között, de a lelki muníció messze nem volt ugyanaz Katiban, mint 2004-ben Natasában. Az egyes nem igazán sikerült, ezt a meghiúsult álmot valahogyan fel kellett dolgozni, miként a pénteki négyes második helyét is. Ezt már mindkettejüknek, hiszen Katival kezdődött és Natival végződött a kvartett.
„Az egyes előtt már a bemelegítés sem úgy sikerült, ahogyan elterveztem, a verseny hajrájában pedig iszonyatosan bekötöttek a karjaim – idézte fel Kovács Katalin a páros döntőre készülődés folyamatát. – Hogy is mondjam… Kicsit langyos voltam, nem ezt vártam magamtól. A célba érkezés után is furcsa érzések kavarogtak bennem, nevettem saját magamon, arra gondoltam, hogy egy olimpiai döntőben egyszerűen nem lehet így versenyezni, ahogyan én tettem egyesben. Aztán csak egyvalamire összpontosítottam tudatosan: kiverni a fejemből a baljós gondolatokat, elfelejteni, ami a négyesben és az egyesben történt, s csak a harmadik, az utolsó megoldandó feladatra összpontosítani. Lazítottam a karjaimat, igyekeztem tökéletes állapotba hozni magam.”
Janics Natasa a legutóbbi másfél évben először számkivetett pária lett – kétszeres olimpiai bajnok létére! –, majd iszonyatos erőfeszítéssel két számban is visszaverekedte magát a csapatba, s most három arany- és egy ezüstérmével minden idők legeredményesebb magyar kajakosának mondhatja magát.
„Rettenetesen hosszú volt ez a nyár, a végére nagyon elfáradtunk.
Újra meg újra csúcsformába kellett hoznunk magunkat, egyik válogató a másik után, nem beszélve arról, hogy nekem elég jelentős lemaradást kellett behoznom. Szóval nem volt könynyű…” – mondja Janics Natasa.
Nem volt könnyű, de végül is biztosan, csaknem végig vezetve védték meg címüket. A németek, Fanny Fischer és Nicole Reinhardt rajtoltak a legjobban, de száz méternél már a mieink hajójának orra volt legelöl, kétszázötvennél 22 századmásodpercre nőtt az előny, s valójában egy pillanatig sem forgott veszélyben a győzelmük. Csak az ellenfelek cserélődtek – a németek lecsúsztak negyediknek, a lengyelek és a franciák jöttek fel a dobogóra.
„A négyessel ellentétben most jól sikerült a rajtunk, s ez megnyugtatott – veszi vissza Kati a szót. – Felpörögtem, s igyekeztem végig tartani ezt a sebességet.”
Érezni, kettejük között ő a csapatkapitány, Natasa kivételes intelligenciával vállalja az „unterman” szerepét, a vak is láthatja, hogy a siker érdekében minden korábbi ellentétet – ha volt egyáltalán ilyen – kidobtak a kukába, tökéletes munkakapcsolat az övék.
„Az én taktikám roppant egyszerű volt, csak mentem, mentem, mentem, aztán egyszer csak nagyon elfáradtam, de egyrészt bíztam benne, hogy Kati majd csak beviszi a hajót a célba, másrészt abban is reménykedtem, hogy azért a többieknek is el kell fáradniuk, hiszen ők is emberek. És mindkét reményem valóra vált, így lettünk ismét olimpiai bajnokok.”
Ahogy haladnak az interjúszoba felé, Janics megy elöl – Kati később csatlakozik hozzá, a konferenciaterem bejáratánál mindenki fényképezkedni akar velük, ők pedig önfeledten, boldogan tűrik a szeretet legkülönfélébb megnyilvánulásait, kapják, adják a puszikat magyarnak, külföldinek, kasszírozzák a jókívánságokat emitt a spanyoloktól, amott a kanadaiaktól.
Ünneplik őket, s ők végre ünnepelhetnek.
Ki-ki a vérmérsékletének megfelelően: Kati kicsit visszafogottan, Nati a maga vajdasági módján, harsányan, még egy oldalvágást is megengedve magának, ami az adott szituációban talán nem is annyira bántó. („Tegnap bezzeg nem érdeklődtetek ennyien!)
Odabent villognak a vakuk, a kép kísértetiesen hasonlít arra, ami a Szkíniász-tavi pálya sajtóközpontjában volt, talán csak a babérkoszorú hiányzik bajnokaink fejéről. Az érem a nyakukban, Natasa forgatja, méregeti, majd a homlokára csap: „Képzeljétek, azt hittem, hogy ez az eleje, pedig ez a hátulja!”
Kovács Katit érzéseiről faggatjuk, vajon mi minden fordult meg a fejében az egyes és a páros, a négyes és a páros közötti időben.
„Hogy milyen érzések voltak bennem a rajt előtt? Olyanok, melyek kavarogtak, hullámoztak… Péntek este azt hajtogattam magamban, hogy minden jó, ha a vége jó, ha a párost megnyerjük, akkor nincs semmi baj” – említi Kati.
„Én csak annyit tudok mondani, hogy nagyon boldogok vagyunk” – lelkendezik Natasa.
„Végül is egy arany-, egy ezüst- és egy negyedik hely a női szakág termése, nem hiszem, hogy ezért szégyenkeznünk kellene” – folytatja Kati. – „Az elmúlt években szinte mindig a maximumot nyújtottuk, nagyon nehéz folyton egyformán magas szinten teljesíteni, ugyanazon a hőfokon égni. Úgy gondolom, büszkének kell lennünk önmagunkra, s az ország is büszke lehet az eredményeinkre. Hogy a női szakágnak hányas osztályzatot adnék a pekingi produkcióra? Nem nekem kell kiállítanom a bizonyítványt, megvannak erre a szakemberek, de ismétlem, büszke vagyok az eredményeinkre.”
Tízmillió honfitársunk nevében biztosíthatom: büszke rájuk az egész ország.
