Tímea viselkedett. Az egész olimpia alatt gyengélkedő (betegsége miatt alig edző, emiatt formán kívül lévő) átlövő már akkor sírt a padon, amikor még két perc hátravolt a mérkőzésből. Aztán az oroszok a végén, 33–27-nél ítéltek egy büntetőt a mieink javára, Tóth pedig felállt, letörölte könnyeit, odaállt a hetes vonalhoz, és bevágta a labdát. Nem osztott, nem szorzott már ez a gól, de utolsó pekingi emléknek megteszi.
A szünetben történelmi magyar gólokat mutattak a hazai multiplexes mozikat idéző kivetítőn, az egyik pillanatban Pádár Ildikó, a másikban Farkas Ági bombázott a kapuba. A rövidfilmet az egymás nyakába boruló, győzelmüket ünneplő lányok kockája zárta – ha valamikor, az első és a második félidő között, 15–13-as magyar vezetésnél bízhattunk abban, hogy több mint harminc perccel később megismétlődik ez a kép. Ha úgy vesszük, megismétlődött, ugyanis a számukra az olimpia végét jelző dudaszót követően hasonló jelenetnek lehettünk szemtanúi – mégis mennyire más volt a látvány. A szurkolók hiába zendítettek rá az elmaradhatatlan „Szép volt, csajok!”-ra, az egymás vállán pityergő játékosokat ez egyszer nem vigasztalta az összteljesítményüket tökéletesen jellemző rigmus.
Dél-Korea ünnepelt, Magyarország szomorkodott.
