hirdető márványtáblát is elkezdték vésni a margitszigeti uszodában, ki tudja. De a mű befejezetlen marad. Befejezetlenné tették. A nagy sportoló attól nagy sportoló, hogy a legfontosabb pillanatokban járatja csúcsra a motort. Ők blokkolták. Megijedtek a sebességtől. Legyen bármi a finálé vége, ki merjük jelenteni: tízből kilencszer legyőzik Hollandiát. Legyőzik, mert jobbak nála. Az Olümposz csúcsához azonban több kell. A fizikai erő kevés. Lélekben is topon kell lenni.
Miért, miért, miért…?!
A hangulat karneváli volt. A kézicsarnokból a románok kiverése után eksztázisban özönlött a magyar sereg az uszodába. 1–0, 2–0, mámoros pillanatok voltak. Senki sem hitte, hogy sírás lesz a vége. De minden megváltozott. A résnyire nyitott kapu egyre beljebb csukódott. A zár is kattant. Nem volt senki, aki bedöntötte volna. Mintha a kispadra is átragadt volna az izgalom. Egy időkérés is bent ragadt.
Az ejtések ívein érződött leginkább a lelkiállapot. Csak nehogy leszedje egy védő. Nem tette. A kapus viszont akár a nyelvével is leszedhette volna… Túlbiztosítottak mindent. Féltek a hibától. Nem nyerni akartak – nem akartak kikapni.
Hatalmas különbség.
Sokba került.
