Hova mész? Ha két ismerős összefut a szállodában, fogadni lehet, hogy ez a kérdés hangzik el elsőként. A megszólított annak rendje és módja szerint elmondja, hogy mondjuk vívásra, onnan pólóra, és ha tud jegyet szerezni, akkor ott lesz a kézis lányok meccsén is, majd visszakérdez, és ő is megtudja, mi lesz a másik programja. Most azonban, hogy az első nagyobb csoport szombat reggel megy haza, bővült a lehetséges válaszok köre, péntek reggel például többen is így feleltek: Selyempiac. Vagy: Gyöngypiac. A lényeg a vásárlás. Persze, nem mindenki az utolsó napon kap észbe, ugyanakkor ők már tutira mentek, hiszen sokan korábban hasznosan töltötték szabad óráikat, és beszereztek mindent, amire szükségük van, talán azt is, amire nincs. Egy úr például azért készül vissza a Selyempiacra, mert rendelt magának egy kasmír kabátot télire, levették a méretét, kértek tőle két napot, és az egészet megússza huszonötezer forintból. Állítólag bombaüzlet, én sajna minden ilyen érzék híján csak hallgatom, ki mire legyint a beszámolója végén: apukám, ingyen van! Az tény, hogy az árak errefelé meghökkentőek. Még az első napon egy kis boltban vettem két üveg sört, négy félliteres ásványvizet, egy nagy jeges teát, és kértek érte összesen háromszázötven forintnak megfelelő jüant. A versenyhelyszíneken működő büféárak sem vészesek, egy pohár sör a fajtától függően százhúsz és kétszáz forint között mozog, egy üdítő kijön hetvenötből, és ugyanennyi a hot dog is. A vihar egyszer bekergetett egy taxiba, a belvárosból huszonhat kilométernyit hozott a szállodáig, és nem került kétezer forintba sem. Nem csoda tehát, hogy jó egy hét után a vacsoránál a sportélmények mellett egyre sűrűbben jön szóba, hogy ki mit vett, és hogy honnan hova tudta lealkudni az árat. Egy fiatalember pedig azt taglalta, hogy négy esztendeje járt itt, vett a piacon egy Rolex órát nyolcszázért, két évig működött, aztán örökre leállt, de sebaj, most hazavisz kettőt, az emberi számítás szerint négy év ezerhatszázért, ennyit pedig a hülyének is megér. Mindenesetre mókás látvány volt, ahogy néhány magyar befutott a vízilabdás lányok meccsére: lihegtek a melegtől, a párás levegőtől és a hátukat nyomó hatalmas zsáktól. A lelátón letették maguk mellé a cuccot, elhadarták a többieknek, hogy milyen jó cipőket, kabátokat, empéhármasokat és négyeseket vettek, majd boldogan kiáltották bele a világba: Hajrá, Magyarország!
