ban voltunk jók, az állandósá got a csapategység jelentette”.
Most három napot pihenhetnek a lányok, pontosabban nem játszanak meccset, mert egyébként tudatosan készülnek – Godova kapitány meghatározásában: „A pihenés és a tréning megfelelő arányban kap majd szerepet”.
A magyar női kézilabda-válogatott (8–9. oldal) a szünetig tartotta magát Oroszország ellen, a második félidőben csak nőtt és nőtt a hátrány (Hajdu János szövetségi kapitány időkéréskor: „Mindenki meg akarja váltani a világot a hülye passzokkal…”). A kilencgólos vereségnek (24–33) gyakorlati jelentősége nincs, hiszen a csapat már negyeddöntős – lelki hozadéka persze lehet, kívülállóként nehéz elképzelni, hogy létezik olyan kudarc, amelyik jót tesz egy csapatnak. Főként azzal összefüggésben, amit Hajdu János szövetségi kapitány mond: „Sok hibával támadtunk, a második félidőben pedig lefutottak bennünket… Féltem ettől a találkozótól, mert ilyen átlövők ellen kevés a védekezésünk”. Most az átlövők, korábban, a brazilok elleni mecscsen pedig a nyitott védekezés ellen nem volt ellenszere a csapatnak a kapitányi értékelés szerint – ezt is kéretik figyelembe venni az álmodozásnál, még úgy is, hogy igaza van Pálinger Katalinnak abban, hogy „Ilyen a mai kézilabda…”, és abban is, hogy „Akkor lett volna esélyünk, ha mindannyian százhúsz százalékot adunk ki magunkból, de amit nyújtottunk az édeskevés volt”.
A férfi párbajtőrcsapat esélyese volt a pekingi játékoknak, ám Boczkó Gábornak, Imre Gézának, Kulcsár Krisztiánnak és Kovács Ivánnak be kellett érnie az ötödik hellyel (10. oldal). A csapat Kína ellen kezdett, a tét a négy közé jutás volt, a vége pedig 45:43 – oda. Kulcsár Győző szövetségi kapitány szerint: „Nem lehet még egy bőrt lenyúzni arról a generációról, amelyikről már tízet, netán tizenkettőt lehúztunk… Látni kell, hogy a világ más irányba mozog, mint mi.” Ha visszaemlékszünk a MOB-igazgató, korábbi szövetségi kapitány és főtitkár Kovács Tamás néhány nappal ezelőtti szavaira („Őszintén fel kellene tárni a magyar kardvívás, általában a vívásunk gyengeségeit…”), nem nevezhetjük igazán rózsásnak a sportág magyarországi helyzetét.
A gondok aligha újak, nem most, a XXIX. nyári játékok napjaiban lettek ismertek, ezért talán jobb lett volna, ha a hozzáértők, mondjuk, egy esztendővel ezelőtt fogalmazzák meg őket.
Esetleg lett volna mód némi változtatásra.
