Egyre több magyar sportolónál fedezzük fel a pozitív gondolkodás jeleit, ami korábban inkább csak az amerikaiakra volt jellemző. Az adott jelenségnek igyekezzük megragadni az előremutató elemeit! – szinte bizonyos, hogy jelentős pszichológusi munka rejtőzik e mentalitás hátterében. A Gyurta Dániellel folytatott beszélgetésből az olvasó is megértheti, miről van szó.
Mit szól a döntőhöz?
Hihetetlenül szoros versenyt vívott ez a roppant erős mezőny. Most én húztam a rövidebbet a kiélezett küzdelemben.
Elégedett a teljesítményével?
Nem ment olyan jól az úszás, mint az előfutamban, amikor a 2:08.68 perces Európa-csúcsomat úsztam, ami minden idők harmadik legjobb ideje ebben a számban, de mégis életem második legjobbja ez a 2:09.22 perc. A kérdésre válaszolva: elégedett vagyok magammal, tizenkilenc évesen nem sokan tudják elmondani magukról, hogy olimpiai ezüstérmesek és Európa-csúcstartók a „legfelnőttebb” versenyszámban, amelyben huszonöt-huszonhat évesen érik el teljesítőképességük csúcsát az úszók.
A mostani ötödik helyet elcserélné egy gyengébb idővel megszerzett ezüstéremre?
Nem, nem cserélném el! Ez egy konkrétan mérhető sportág, nekem az a célom, hogy folyton javítsak az időeredményeimen. Nézze meg a mezőnyt: tizenkilenc évemmel még mindig én vagyok a legfiatalabb, két olimpia még bennem van, a londoni feltétlenül, de a 2016-os is. Rendkívül motivált vagyok, annyira szeretek úszni, hogy nincsenek kétségeim a jövőmet illetően.
Ez mind rendben van, csakhogy Athénban tizenöt évesen a dobogó második fokán állt…
Talán túl magasra tettem akkor magamnak a lécet. Az az athéni tökéletesen kiúszott és a szerencsét sem nélkülöző produkció volt. De a 2:11.29 perces idő, amellyel négy éve a középfutamot megnyertem, Pekingben még a tizenhat közé jutásra sem lett volna elegendő. Iszonyatosan meglódult a világ s vele én is. Még egyszer mondom: nincs bennem szemernyi hiányérzet, elégedetlenség sem.
