Az első konkrétum, amit konstatálunk a pekingi repülőtér várócsarnokából kilépve – még azelőtt, hogy a párás hőség és a torokszorító, könnyfakasztó szmog letaglózná az embert –, hogy 2008. augusztus 5-én, kedden a páratlan rendszámú gépkocsik közlekednek a kínai fővárosban. Hétfőn, szerdán és pénteken pedig nyilván a párosak.
Ennek ellenére – a NOB hivatalos állásfoglalásával szemben – olyan a levegő minősége, hogy ahhoz képest egy pesti buszgarázs magaslati tüdőszanatórium. Pedig gyaníthatóan süt a nap, csak éppen nem látjuk, mert a sűrű, ólomszürke pára paplanként borul a városra, furán, súlyosan vesszük a levegőt, s néhány perc után megállapítjuk: tökéletesen érthető, hogy az átlagkínai olyan intenzitással köpköd, mint nálunk otthon egy kocsis.
Most, hogy saját szemünkkel, orrunkkal, bőrünkkel tapasztaljuk, teljesen egyértelmű: a szmog leküzdhetetlen a gyárak időleges bezárásával, az utcákra kiengedett autók számának megfelezésével, itt a sok évtizedes, megfontolt, szisztematikus környezetrombolás minősített esetével állunk szemben.
Annak ellenére, hogy a világon Kínáé a legnagyobb időjárásmódosító apparátus. Állítólag képesek a semmiből esőt csinálni, s annak az ellenkezőjére is: ha mondjuk a megnyitóünnepség időpontjában felhők közelednek a „Madárfészekhez”, vagyis az Olimpiai Stadionhoz, akkor elkezdik ezüstjodiddal vagy kálciumkloriddal bombázni a fellegeket, s ettől kilométerekkel a célterület előtt leesik az eső…
Efféle trükkökre évi százmillió dollárt költ a kínai állam – többet, mint bármely más ország a földön –, a szmoggal azonban nyilvánvalóan nem boldogul.
Pedig Kína nagyon igyekszik, s mákszemnyi gúny sincs ebben a kijelentésben. A város – már amennyit fél nap alatt láttunk belőle – kifejezetten tiszta, a közlekedés szervezett. Persze úgy könnyű dugómentes forgalmat produkálni, hogy a kocsik felét tétlenségre kárhoztatják.
Az emberek két-három szót megtanultak angolul, „Can I help you?” kérdéssel fordulnak a csak pillanatra is megtorpanó, tétovázó idegenhez. A probléma akkor kezdődik, amikor a kérdésre „Yes” a válasz, mert szegény pekingi már egy kukkot sem ért a továbbiakból…
A médiafaluba érve léptennyomon életnagyságú szobrokkal találkozunk, ám a tüzetesebb vizsgálat rendre kideríti: élő emberekről – többnyire katonákról – van szó, akik az aszfaltolvasztó hőségben rezzenéstelen haptákba merevedve őrzik a… mit is? Semmit, csak így még inkább az a látogató érzése, hogy itt aztán tényleg példás rend uralkodik.
A renddel amúgy nincs is gond, a szervezettségre sem lehet panasz. A szállás – a médiafalu egyik huszonhét emeletes felhőkarcolójának tizennegyedik szintjén – takaros, tiszta, a célnak tökéletesen megfelel. Ezek a négy hálószobás apartmanok az olimpiai falu lakásaival együtt már „lábon” elkeltek, valamennyit értékesítették a kínai mércével mérve borsos – félmillió forintos – négyzetméterár dacára.
Kína tehát bedob apaitanyait, mint ahogy 1988-ban a szomszédos Dél-Korea. Persze az olimpia csak akkor tölti be funkcióját, ha
özönlenek a hazai sikerek – leginkább Liu Hsziang diadalát áhítja az ország.
A 110 méteres gátfutás döntőjét augusztus 21-én rendezik, Liu Hsziang – Kína első atlétikai olimpiai bajnoka – akkor védheti meg Athénban megszerzett elsőségét, ha a váratlanul felbukkanó kubai Dayron Robles, a 21 éves világcsúcstartó is úgy akarja. Liu Hsziang minden utcasarkon ránk ugrik az óriásposzterekről, a nyurga gátas még a kosaras Jao Mingnél is nagyobb sztár hazájában.
Természetesen a vendégekkel is méltóképpen foglalkozik a kínai média, a China Daily különkiadása, a játékok hivatalos napilapja, a The Olympian például keddi számában kiemelt helyen, a hátsó borítót teljes egészében elfoglaló írásban a mesterhármasra pályázó magyar férfi vízilabda-válogatottról értekezik. Hazánkat a „vízipóló spirituális otthonának” titulálja a cikkíró, ez idáig rendben is lenne, apró probléma, hogy válogatottunk egyik erősségeként Szivós Mártont jelöli meg, a Szivós dinasztia harmadik generációjának képviselőjét, aki nagyapja és édesapja után maga is kiérdemelheti az olimpiai aranyérmet itt, Pekingben. Nos, jól tudjuk, Szivós Márton nem tagja a magyar válogatottnak.
Ennél brutálisabb, már-már hátborzongató bakival folytatódik a cikk. A szerb aranyesélyek letéteményesének Danilo Ikodinovicsot tartják, aki – állítólag – másról sem álmodozik, mint az athéni ezüst aranyra váltásáról.
Ikodinovics, aki borzalmas motorbalesete után harminckét napig feküdt az intenzíven, élet és halál között lebegve, s még mindig nem hagyhatta el a kórházat…
