Ferrari a vízben!

Hány hónap szükségeltetett ahhoz, hogy összeszokjanak?Hány hónap szükségeltetett ahhoz, hogy összeszokjanak?

Kucsera Gábor: Sehány! Az első edzésen látni lehetett, hogy jók leszünk.

Kammerer Zoltán: Kapásból éreztük, hogy illünk egymáshoz. Szerintem elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb összeüljünk. Azt mondják, jól jártam, és én is így gondolom.

KG: Jelzem, én is jól jártam! KZ: Nem, te a legjobban jártál, én csak jól…

Barátok?

KG: Ha nem lennénk azok, talán nem is mennénk ilyen jól.

KZ: A viszonyunk már azelőtt is remek volt, hogy egy hajóba ültünk. Habár Kucsi sokáig alig mert köszönni, és félénken gratulált a sikereimhez…

KG: Persze, még aláírásokat is kértem…

KZ: No, fordítsuk komolyra a szót: minden szempontból kiegészítjük egymást, ami belőlem hiányzik, az benne megvan, és ez fordítva is igaz. Úgy szoktam jellemezni magunkat, hogy mi vagyunk a Ferrari, egyikünk a motor, másikunk a pilóta.

KG: Én vagyok a motor, Kamera pedig Schumacher. Vagy Massa…

Az elmúlt három évben mikor érezték úgy, hogy na, ennél jobb pályát nem mehettünk volna?

KZ: Ha jó formában vagyunk, mindig jól megyünk.

KG: Az idei Világkupa szerintem csodásan sikerült. Soha rosszabbat!

KZ: Egy fontos győzelem nekem is eszembe jutott: tavaly megnyertük az előolimpiát. Arra nagy szükségünk volt. Azt megelőzően nem úgy szerepeltünk a világbajnokságon, ahogy szerettünk volna, a kínai diadal kellett ahhoz, hogy visszatérjen a hitünk.

KG: Igen, igen, az valóban fontos volt. Főleg azok után, hogy milyen balszerencsés voltam tavaly. Az év végére szinte fejből fújtam az egészségügyi ábécét. Kötőhártya-gyulladással indult a kálváriám, kaptam rá szemcseppet, attól allergiás lettem… Majd eltört két lábujjam, aztán szenvedő alanya voltam egy autóbalesetnek.

Ennyi másoknak egy életre is sok.

KG: De nekem egy évre sem volt elég… A sort ugyanis még folytathatom: az Európa-bajnokság idején gyomorrontást kaptam, a hazatérésünk után újfent allergia kínzott, majd eljött a december, amikor a pechszéria betetőzéseként elszakadt a bokaszalagom.

Félve kérdezem: most hogy szolgál az egészsége?

KG: Köszönöm, minden rendben van. Azért gyorsan lekopogom.

KZ: Tessék, itt a fejem… Hála istennek, nekem sosem volt nagyobb problémám. Úgy tűnik, rám vigyáznak odafent. Ha már másokra nem…

Akarnak beszélni Kolonics Györgyről? Megértem, ha nem.

KZ: De, beszélhetünk Kolóról, talán jobb is így. Én azt gondolom, hogy nem a legjobb magyar sportolók egyike, hanem „a” legjobb magyar sportoló távozott el. Bárki bármit csinál, nyerhet akár három aranyat is, sosem lesz képes felülmúlni őt. S amit kevesen tudnak: Koló embernek még jobb volt, mint sportolónak. Rettenetesen fáj, hogy nincs köztünk. Nagyon furcsa lesz nélküle.

KG: Csak ismételni tudnám Kamera szavait. Annyit azonban feltetétlenül megjegyeznék: felháborít, hogy egyesek szerint a doppingszerek okozták Koló halálát. Ebből látszik, hogy sokan nem ismerték: még a C-vitamint is ötször bevizsgáltatta, mielőtt beszedte. Persze akik ilyen vádakkal rukkolnak ki, önmagukat minősítik.

Nem félnek?

KG: Őszinte leszek: a keddi tragédia másnapján úgy szálltam be a hajóba, hogy mi van, ha legközelebb velem történik ez. Aztán igyekeztem elhessegetni magamtól ezt a gondolatot, és mára talán sikerült. Nem is szabad, hogy ilyesmin rágódjunk, mert azzal csak magunknak ártanánk. Úgyhogy edzünk szépen és csendben, s majd meglátjuk, mi lesz.

Jó lenne már túl lenni az olimpián?

KZ: Jó lenne már Pekingben lenni!

KG: Jó lenne már versenyezni! Viszont a döntőn még nem akarok túl lenni.