Vajon milyen hatással lehet az olimpiára készülő sportolókra szeretett társuk elvesztése? Vajon visszaveti-e őket az utolsó nagy hajrában a tragédia? Vajon hogyan hat majd az olimpiai szereplésükre? Dr. Lénárt Ágota sportpszichológust kérdeztük. – A veszteséget többféleképpen dolgozhatják fel a sportolók. Van, aki elrendezi saját magában, van, aki egyszerűen nem hajlandó vele foglalkozni, és a munkába menekül, és természetesen van olyan is, akit nagyon megvisel – utóbbiaknak van szükségük azonnali segítségre. Ez ügyben kollégáimmal együtt felajánlottuk segítségünket – bár nem szokványos sportpszichológusi feladatról van szó, erre is kiképeztek minket –, amelyre azért is lehet szükség, mert nagyon kevés nap van hátra az olimpiáig. Ilyenkor gyorsabb módszerekre van szükség, hogy a sportolók a lehető leggyorsabban fel tudják dolgozni a tragédiát, hogy a lehető legrövidebb idő alatt túltegyék magukat a gyászukon, és amennyire lehet, erőt merítsenek a tragédiából. Kolonics György halála után az is előfordulhat, hogy néhány sportolóban felvetődik a kérdés, meddig mehet el, mennyire szabad magát meghajtania a versenyen… Ez már nem pszichológiai, hanem inkább terhelés-élettani probléma, de megoldható. A sportorvossal közösen pontosan meg lehet állapítani, hol van az adott sportoló egyéni teljesítőképességének határa. Ha ez kiderül, a versenyző újra bízni tud magában, és biztos lehet benne, elmehet a határig, amelyet holtpontnak hívnak. Amint már említettem, a tragédia különbözőképpen érinti az embereket, attól is függ, mennyire álltak közel Kolonics Györgyhöz, látták-e, hogy mi történt, mennyi közös emlékük van vele. Kívülről nehéz, sőt nem is lehet megítélni, hogy a történtek összeomlást idéznek-e elő, vagy összekovácsolják a csapatot, bár én inkább az utóbbira szavazok, mert a sportolókat sokkal keményebb fából faragták, mint az átlagembereket.
