Döbbenetes Koló elment

Átkozott hidegfront.

Emelkedik, majd süllyed a hőmérséklet és a vérnyomás. Ingerült emberek sietnek dolgukra, kapucnis pulóverbe, kiskabátba bújva. Átkozott hidegfront, megbolondít mindenkit. A belváros nyüzsgéséhez, lüktetéséhez képest valósággal kihaltnak tűnik a csepeli Duna-part. Időnként feltámad a szél, belekap a fákba, fodrozza, spricceli a folyó vizét. Piszkosan, méltósággal hömpölyög a nagy víz, éppen úgy, mint tegnap, tíz éve vagy a világ kezdetén.

Pedig más ez a kedd, mint eddig bármikor.

Az átlagosnak induló nap egyszer csak felejthetetlenné, kitörölhetetlenné válik. Beszélnek majd róla sok-sok esztendő múltán is, tán némileg lehiggadva, kisöpörve, elfelejtve a fájdalmat, a most még friss sebet. És akkor, sok-sok esztendő múltán majd úgy emlegetik ezt a keddet, hogy akkor ment el Koló, azon a napon lett rosszul ott, a Dunán – Peking felé hajózva.

Akkor majd lehet erről higgadtan beszélni.

Most még nem. Nagyon sokáig nem. Mert hogyan is lehetne megbékélni a sorssal, amikor a világ legrendesebb emberétől vette el a földi lét örömeit, egy olyan férfitól, aki ereje teljében ötödik olimpiájára készült, akit mindenki szeretett, aki Peking utánra esküvőt tervezett, akitől annyira, de annyira távol voltak a nagyképű sztárallűrök, aki egyszerűen csak élni akart…

Akit Kolonics Györgynek hívtak.

Kedd dél óta immár múlt időben.

Átkozott hidegfront. Talán ez is belejátszott a tragédiába. Mert mondanak már annyi mindent a meteorológusok, óva intenek mindenkit a melegtől, a hidegtől, a naptól, a holdtól – s ha így folytatódik, előbb-utóbb a sporttól is. Megmagyarázhatatlan halálesetek futballpályán, jégen, parketten, vízben. Látszólag nincs magyarázat, talán csak olyasmi, mint veleszületett rendellenesség. Alattomos nyavalya, amelyet magában hordhat bárki, s amely hoszszú-hosszú éveken át nem derül ki még a legalaposabb, legkörültekintőbb orvosi vizsgálat során sem.

Kedd reggel kilenc órakor gyülekeztek a csepeli kajakosok a vízitelepen. Mindenki tette a dolgát, gyorsan előkerültek a hajók, aztán jött a bemelegítés s a vízre szállás. Kolonics György precíz ember lévén pillanatok alatt elfoglalta a helyét a tökéletes állapotban lévő vízi járműben, természetesen társával, Kozmann Györgygyel.

Nekilódultak. A két erős férfi villámgyors evezőcsapásokkal haladt, összehangolt mozdulataikon látszott, kirobbanó erőben vannak, s ha rajtuk múlna, hát meg sem állnának Pekingig. A Duna zöld vize behódolt nekik, úgy haladtak, hogy öröm volt nézni a stopperórát. Ludasi Róbert is érezte, tanítványai maximálisan terhelhetőek, öröm velük a munka. A szakember huszonkét esztendeje ismeri Kolonics Györgyöt, az akkor még tizennégy éves csenevész fiú gyakorlatilag a szeme láttára nőtt fel, s lett belőle életerős, szerény, kétszeres olimpiai bajnok sportember.

Előbb ezer métert nyomtak le a fiúk. Majd jött a néhány percnyi lazítás, szerelvényigazítás. Nagyjából egy óra telt el a foglalkozásból, amikor a Kolonics, Kozmann páros nekivágott az ötszáz méternek. Ludasi Róbert mögöttük haladt motorcsónakkal, és büszkén figyelte, a hogy

szélsebesen siklanak a cél felé.

„Ez az, gyerekek...”

Valami ilyesmit mondhatott, amikor történt valami. A képzeletbeli célszalagon áthaladó duó ötven méterrel odébb hátrafordult, mi több, Kolonics György odaszólt az edzőjének: „Robi, gyere ide gyorsan, nagyon szédülök...”

A tréner pillanatokkal később odaparkolt a kenu mellé, s azt mondta a sportolónak, hogy vegyen mély levegőt, pihenjen meg, és üljön át a motorcsónakba. Ám Kolonics György erre már nem volt képes. Mire a kenuból a csónakba került, elveszítette az eszméletét. Az edző, aki addig múló rosszullétre gyanakodott, hirtelen kiabálni kezdett, szinte üvöltve kérte a parton állókat, hogy azonnal hívjanak mentőt.

Addig ő és Kozmann György megkezdték az újraélesztést.

Előbb a motorcsónakban, majd a stégen.

A mentő valahonnan Budáról érkezett, 37 perccel később. Igaz, addigra befutott egy másik hasonló jármű is. Kolonics György egy pillanatra sem nyerte vissza eszméletét, az orvosok további negyven percig küzdöttek az életéért. Voltak olyan pillanatok, amikor gyengén ugyan, de tapintható volt a pulzus – aztán a szíve végleg leállt. Amikor az >>>