Mindig hajtják a Lokit

Másfél évtizeddel ezelőtt Deb recenben nem volt pénz jelentős erősítésekre, így a kényszerhelyzetben levő DVSC a néhány rutinosabb játékossal megerősített ifjú magra támaszkodott. Az 1993–1994-es bajnokság rajtja előtt sok izgalmas kérdés foglalkoztatta a hozzáértőket, mindössze egyben volt mindenki biztos: a DVSC lesz az egyik kieső. Ehhez képest a csikócsapat fantasztikusan teljesített, nyolc forduló után vezette a tabellát, s végül a hetedik helyen végzett. Az ekkor kialakuló, később az 1996-os ötkarikás játékokra kijutó olimpiai válogatott is a debreceni „különítményre” épült, Pető Zoltán, Madar Csaba, Dombi Tibor, Sándor Tamás és Szatmári Csaba képviselte a Lokit Atlantában. Utóbbi három játékos még ma is a klub futballistája, és Magyarországon – Szatmári Csaba rövid, sérülés utáni nyíregyházi kitérőjét leszámítva – csak a DVSC mezét viselték.

A Olaszországot, Törökországot és Izraelt is megjáró Sándor Tamás gyakran hívta a német Eintracht Frankfurtban vagy épp a holland Utrechtben szereplő barátját, Dombi Tibort. A legenda szerint a két „őslokista” Debrecentől sok ezer kilométerre egyezett meg arról: előbb-utóbb hazatérnek, és magyar bajnoki címet nyernek a nekik legkedvesebb klubbal. Így is lett, mindketten visszatértek, de 2004-ben a Fradi egy ponttal (az Újpest pedig jobb gólkülönbséggel) még megelőzte a DVSC-t, és a kupadöntőben is legyőzte. De ez csak növelte a hazatérők elszántságát: 2005, 2006, 2007, három év, három remek szezon, a Loki háromszor is bajnok lett!

A két játékos nem csak emiatt írta be magát a klub történelmébe: Loki-mezben Dombi Tibor szerepelt a legtöbb első osztályú meccsen (344), s 88 találattal Sándor Tamás vezeti a DVSC gólszerzőinek örökrangsorát. Talán a sokszor emlegetett „nyakas cívis” beállítottság miatt annyira fontos a debrecenieknek, hogy mindig legyenek a csapatban helyi kötődésű labdarúgók, akik számára elképzelhetetlen, hogy a DVSC ellen lépjenek pályára. Ilyen az „atlantai generációt” követő korosztályból Bernáth Csaba, aki Sándor Tamásék első nagy sikereinek idején a DVSC korosztályos gárdájában játszott, s a hajdúsági kontinuitást figyelembe véve talán nem meglepő, hogy Herczeg András volt az edzője.

A 34 éves Sándor Tamás térdműtétje után éppen rehabilitációs edzéseket végez, ám mint az alábbiakból kiderül, egyelőre fel sem vetődött benne a búcsú gondolata.

„A sérülésem és az operáció miatt két hónapja nem csináltam semmit, már nagyon vágytam a mozgásra – mondta Sándor Tamás. – Mindig új célokat tűztem ki magam elé, így számomra hatalmas élmény volt, amikor Dankó Mihály rehabilitációs edző felügyeletével felmehettem a sétálópadra, aztán elkezdhettem futni. Most a labdás edzéseket várom, de az lesz az igazi, amikor bekapcsolódhatok a közös munkába; remélem, egy hónap múlva erre is sor kerül. Igazából nem foglalkoztatott a búcsú gondolata, bár voltak gyengébb időszakaim, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Türelmetlen voltam magammal szemben, de már túl vagyok rajta. Motivál, hogy újra bajnokok legyünk!”

A jelen megpróbáltatásai után kis múltidézés következik, azaz a másfél évtizeddel ezelőtti diadalmas élvonalbeli bemutatkozásról esik szó.

„Mi sem tudtuk, mire lehetünk képesek az élvonalban – emlékezett a DVSC jelenlegi csapatkapitánya. – Aztán a nyolcadik fordulóban a remek futballistákkal felálló Honvédot fogadtuk úgy, hogy győzelem esetén átvesszük a vezetést a bajnokságban. Ma is megvan a felvétel, amint a zsúfolt Oláh Gábor utcai stadionban két gólt szereztem, s bár Vincze István is betalált, nyertünk kettő egyre. Végül a hetedik helyen végeztünk, a következő évben pedig bronzérmesek lettünk, s már ekkoriban megtanultuk, hogy nem kell foglalkozni az esélylatolgatásokkal. Elkönyveltek minket biztos kiesőnek, gond nélkül bent maradtunk, később azt mondták, sohasem leszünk bajnokok, most pedig az a furcsa, hogy a három aranyérmünk után nem mi végeztünk az élen. Nem szeretek nagy szavakat használni, de fontos, hogy itt vannak mellettem a régi társak. Nekünk valóban sokat jelent a DVSC, amikor pályára lépünk, szívből tudunk harcolni azért, hogy a csapat jól szerepeljen. Tisztában vagyunk azzal, mennyit kaptunk a klubtól és a közönségtől.”