„Ha nem játszik, Pepe nem áll meg nyilatkozni” – világosított fel minket a Liverpool kapusa, Pepe Reina szokásairól a verejtékében fürdő „spanyol” újságíró az Ernst Happel vegyes zónájában. A csöppet sem büszke kolléga („Nyertünk?! Én katalán vagyok… Ha a Barca győz, annak örülök, a válogatott nem érdekel. Xavi és Iniesta szerintetek jól játszott? Ez sem érdekel. A Barcában játsszanak így!”) tévedett: a selección második számú kapusát eddig is rokonszenves figurának láttuk – a „szaunában” adott miniinterjú után kijár neki a tisztelet.
Ismét olyan simán verték meg az oroszokat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne…
Szinte tökéletes mérkőzést játszottunk, azért is, mert az oroszok stílusa fekszik nekünk: a támadófutballt preferálják, nem ássák be magukat a kapujuk elé.
Ebből adódott a háromgólos különbség?
Csapatként remekül működtünk, ez volt a győzelem kulcsa: egy mindenkiért, mindenki egyért. Andrej Arsavin és Roman Pavljucsenko is ragyogó futballista, de az egyének sohasem múlhatnak felül egy közösséget. Ez a törvény. Összetartóak voltunk – és maradunk.
A törököknek jobban örült volna a fináléban?
A németek az ellenfeleink...
Negyvennégy év után újra Európa-bajnok lehet Spanyolország. Mi kell hozzá?
A német válogatott kulcsembereit úgy kell semlegesítenünk, hogy közben a saját arculatunkat nem veszíthetjük el. Továbbra is elsősorban magunkra kell figyelnünk. Veretlenek vagyunk, legyőztük a címvédő görögöket, kétszer az oroszokat, nyolcvannyolc év után túljutottunk az olaszokon – nincs mitől tartanunk. Miért ne sikerülne?
