Besült a szbornaja csodafegyvere

Putyin felnézett a sötét égre, széttárta karját, majd nagyot köpött.

Oroszország kiesett.

Ez még csütörtök éjszaka történt: a mi Putyinunk sohasem volt állam- vagy kormányfő, ráadásul legalább kéttucatnyi testvére sóhajtozott csalódottan a bécsi felhőszakadás kellős közepén. Az orosz szurkolóknál ugyanis divat lett Vlagyimir Putyin nevével ellátott mezt viselni: az általános vélekedés szerint ő nyomja a dollármilliókat a futballba – amelynek eredménye az Eb-3. helyezés.

Ezen a fullasztó péntek délelőttön persze láthattunk volna orosz edzést is, ha Guus Hiddink csapata megismételte volna az ezt megelőző két meccsen mutatott elképesztő támadófutballját. Akárhány spanyol újságíróval beszéltünk, még a győztes mérkőzés tudatában is áhítattal ejtették ki Andrej Arsavin nevét, aki másfél hétig rettegettebb fegyvernek számított a katyusánál. A közvélekedés megalapozott: az oroszok pontosan tudták, miként lehet Arsavinnal mecscset nyerni. De azt nem tudták, miként lehet nélküle.

A Zenit minije ugyanis a spanyolok ellen ott volt a pályán, de nem játszott. Egy jobb formában lévő Lajka kutya nagyobb feladat elé állította volna az ibériai védőket, mint a rendkívül kedvetlen Arsavin. Teljesítményére az lehet a magyarázat, hogy állítólag egész mással foglalkozott – meg nem erősített hírek szerint közvetlenül a meccs előtt aláírt a Barcelonához.

Az aláírásról nem, a pocsék teljesítményről viszont beszélt Guus Hiddink kapitány.

„Arsavin is csak ember, aki két meccsen remekelt, most viszont rendkívül fáradt volt, és nem lenne elegáns bűnbaknak kikiáltani. A spanyolok tudták, hogy nem szabad neki helyet hagyni, most elveszítette a csatát a védőkkel szemben –

mondta az oroszok holland edzője, miután a biztonsági ember egy sörrel a kezében üldögélő német kollégát kidobott a sajtótájékoztatóról. – Azt

nagyobb bajnak tartom, hogy senki sem akadt a csapatban, aki csak kicsit is fel tudta volna rázni a többieket. A középpályán képtelenek voltunk áttörni, így helyzetet is alig tudtunk kialakítani. Iker Casillasnak talán ha egyszer kellett védenie…”

Nem talán, hanem egészen biztosan, a spanyol kapus végigunatkozta a meccset. Kollégája, Igor Akinfejev kapujára azonban 11 fejes, illetve lövés ment – ebből három középkezdést eredményezett. Amíg az oroszok meglepő módon meg sem próbálták a korábban kétszer is győzelmet hozó szélsőjátékot erőltetni, a spanyol csapatot az sem zavarta, hogy David Villa korán megsérült (a gólkirályjelölt kálváriájáról bővebben keretes írásunkban olvashatnak), és Fernando Torrest is lecserélte Luis Aragonés. Parádéztak viszont az „újak”: Cesc Fabregas két gólpasszal, Daniel Güiza döntő találattal írta be magát minden senorita titkos naplójába – a meccs embere mégis Andrés Iniesta lett.

„Biztosan kell nyilatkoznom? Na, jó. Mi mást mondhatnék: örülök a díjnak, ez óriási elismerés, de nem én kaptam, hanem a csapat. És a csapat sikere mindennél fontosabb. Köszönöm, megyek is” –

bizonyította Iniesta, hogy a labdával azért sokkal jobban bánik, mint a szavakkal. De legalább gyorsan szabadult a sajtótájékoztatóról – bár Aragonés atyai tasliját, amelytől majdnem lefejelte az asztalt, így sem úszta meg.

A kapitányt imádják Spanyolországban. A játékosok mindig is mellette álltak, a szurkolókat és a Raúl otthon hagyása miatt szkeptikus újságírókat pedig a sorozatos sikerekkel győzte meg – sőt már szent a béke a nemrégiben csúnyán leszúrt Sergio Ramosszal is, akit azóta Aragonés minden nyilatkozatában magasztal. Alakuljon bárhogy a döntő, a kapitány nemzeti hősként búcsúzik – búcsúzik, hiszen aláírt a Fenerbahcéhoz.

„Tomboljon csak Spanyolország, ünnepeljenek a játékosok, sőt joggal örülhet a kisunokám is, csak arra kérem önöket, engem senki se ajnározzon – csillapította le egy kicsit Aragonés a mérkőzés utolsó negyedóráját a sajtópáholyban végigéneklő spanyol újságírókat. –

Óriási eredményt értünk el, kétszer is három góllal vertük meg a nagyon erős orosz csapatot. A döntőben nyugodtan játszhatunk, hiszen Németország az esélyes.”