Még közelebb a csúcshoz

Itt egy kétméteres, szőke, ráné zésre valamelyik viking istenre hajazó, ugyanakkor piros mezén José feliratot viselő hispán dugta ki álmos fejét lakókocsijából, amott meg egy bangladesinek tűnő uraság talpig sárgakékben sétálgatott egy szőke bombázó oldalán. A svéd láthatóan majd megsült a bermudagatyájában, a spanyol nem győzte magára kapni a pulóvert és a széldzsekit – lám, mit hoz ki a különféle nációkból a 18 (később már csak 13) Celsiusfok.

Innsbruckot húszezer déli és húszezer északi szurkoló foglalta el.

Az egyetértés óriási volt köztük, csupán az okozott némi kalamajkát, hogy az újdonsült társa vállát barátságosan átkaroló spanyol képtelen volt elmagyarázni a valamivel bizonytalanabb mozgású svédnek, hogy a tömegből kiemelkedő sárga valami, akit ő Olof Mellbergnek hisz, az inkább egy közlekedési tábla. Ezen azért elvitatkozgattak, de a világtörténelem tán első svéd–spanyol szövetségét most semmi sem bonthatta meg.

Miközben David Villa oroszok elleni góljait nézegettük a sajtóközpontban, mögöttünk egy csinos riporternő már negyedszer mondta el a „felkonfot”, az operatőr negyedszer pásztázta végig a termet, a segítő negyedszer kocogtatta meg az ismert BBC-szakértő vállát, az ismert BBC-szakértő pedig negyedszer, bár kétségkívül egyre fáradtabban hellózott a kamerába. Hiába, a jó munkához idő kell.

Mondjuk úgy nettó 55 perc. David Villa ugyanis a szünetet leszámítva ennyi idő alatt végezte ki egymaga Oroszországot, aminek a tönkrevert riválison kívül csak egyvalaki nem tudott maradéktalanul örülni: Fernando Torres. Mert lehet bármilyen nagyszerű egy győzelem, ha egy csatártársa mesterhármast vállal, ő maga pedig egyszer sem tud a kapuba találni (ráadásul a helyére beálló Cesc Fabregas is eredményes…), az azért okoz némi forgolódást éjszaka az ágyban. A Liverpool klasszisa persze ezt nem is tagadta a meccs előtt, és lám, a svéd középkezdést követően már a hetedik másodpercben bosszúsan jelezte csapattársainak, hogy kicsit tán feljebb kellene menni.

Feljebb, és egyre feljebb – a csúcs persze nem az ellenfél gólvonala, hanem az Európa-bajnoki trónus. Spanyolország ugyanis minden nagy tornára esélyesként érkezik, és minden nagy tornáról csalódottan távozik, ami már enyhén szólva is unalmas a derék mediterránoknak. Tekintve, hogy Luis Aragonés kapitány az anyósát is szívesebben tenné a támadósorba, mint Raúlt, ezen az Eb-n (is) a Villa, Torres párosra vár a spanyol gólok sztahanovista termelése.

Fernando Torres pedig jó fiú, ha gólt ígért, hát gólt lőtt. A sajtórészen szolid taps, a pirosba öltözött tribünön kevésbé szolid tombolás fogadta a találatot – alaposan rázkódott az Eb után lebontásra ítélt felső lelátórész, amikor egyszerre ötezren ugráltak rajta, a székszomszéd negyvenkilós koreai kolléga bizony még két perc múlva is önkéntelenül ritmusra bólogatott... Torres és a spanyol armada öröme persze csak átmeneti volt, Zlatan Ibrahimovic szokásos váratlan megmozdulásával jelezte, hogy ez az írás róla is szólhatna, de őt ugyebár már néhány napja agyondicsértük, meg úgyis korán lecserélték – egyre kevésbé bírja az a sérült láb…

A spanyol támadókedvnek mindazonáltal határt szabott az a csöppet sem elhanyagolható tény, hogy a svéd együttes kevésbé jótékony, mint az orosz, és nem feltétlenül rúgat négy gólt az ellenféllel. Bár a jobbhátvéd Sergio Ramos kitűnő előrejátékának köszönhetően (hátul azért akadt gond Ibrahimovicscsal…) a jobb oldalt többször megbolondította az Aragonéscsapat, igazán nagy helyzetekig sokáig nem jutott. A négy védővel és két védekező középpályással bebiztosított északi trapézalakzatban szinte eltűnő Torres és Villa úgy érezhette magát, mint az a spanyol drukker, aki piros mezében, Espana feliratú sáljával egymaga álldogált a sokezres svéd tábor kellős közepén.

Öröme persze így is leírhatatlan volt, amikor az utolsó pillanatban az addig nem sokat mutató David Villa nagyszerű szólójával három pontot szerzett csapatának. Nem tudni, ki volt a gyorsabb: Villa, amikor lefutotta védőjét, vagy Torres, amikor immár négygólos társa után nyargalt…

Nem a stadionból kiválóan látható Tiroli-Alpok mondatja velünk, de a spanyolok egyre közelebb vannak a csúcshoz.