Igazából akkor kezdtük el át kozni (már ha Eb-re kijutottakként tehetünk ilyet) a körülményeket, amikor beléptünk a St. Jakob Park különtermébe, és megláttuk az asztalnál ülő főszereplőt. Mintha a Peter Jackson által jegyzett Gyűrűk ura-trilógia egyik főhőse elevenedett volna meg előttünk. A hófehér haj, a barátságos, a mindent tudás látszatát keltő arc megvolt – csak az ősz szakáll hiányzott, és Karel Brückner azonnal magára ölthette volna Gandalf, a jóságos varázsló gúnyáját. És akkor talán ő gyorsabban megoldja az egy fémdetektoros kapu kontra kétszáz újságíró problémát, mint az egyébként barátságos helyi szervezők.
Persze gond egy szál se, bejutottunk, a sajtótájékoztató is „megvárt” mindenkit, és az is kiderült, a cseh szövetségi kapitány kisujjában is rejtőzik némi mágia. Mi másért állította volna faarccal mindjárt az elején, hogy neki minden posztra három, szinte egyenrangú jelöltje van?! Huszonhármas keretből tizenegy helyre – ez azért túlmutat a hétköznapi matematikán...
Ami biztos, hogy a kapitánynak orvosolnia kell a hátvédproblémát. A kezdőbe várt Zdenek Pospech megbetegedett, alighanem druszája, Grygera ugrik be a helyére, de aggodalomra semmi ok. „Más stílusú védők, de majd megoldom valahogyan. Ennél azért kaptam már nehezebb házi feladatot is” – így Brückner.
Való igaz, rakott ő már össze az 1996-os „aranygeneráció” (pardon, csak ezüstgeneráció, mert a döntőben a németek nyertek) tagjaiból, illetve a tehetséges fiatalokból Eb-bronzig (2004) jutó gárdát, aztán a 2008-as torna selejtezői során a nagy generáció nélkül is a most Eb-favorit németek elé kormányozta együttesét, most pedig búcsúajándékként fényesebb medáliáról álmodik.
Aztán a nyílt edzésen megállapíthattuk, a pontosság nem feltétlenül erénye Brücknernek: már jó ideje kint labdázott a pályán valamennyi játékos, amikor a szövetségi kapitány komótosan kisétált a gyepre. A futballisták egyébként úgy hangoltak a foglalkozásra, hogy két körbe fejlődve emelgették egymásnak a labdát. A mozdulatsor igen egyszerű volt: átvétel mellel, továbbpasszolás belsővel. Aki pedig még ezt a nem túl bonyolult feladatot is elrontotta, számíthatott a társak gúnyos kacajára. A legharsányabb nevetés akkor tört ki, amikor a langaléta Jan Koller furcsa mozdulattal saját magát találta el – nem a legszerencsésebb helyen.
Körülbelül ekkor ért a középkörbe a fiúkat addig csak séta közben, fél szemmel figyelő ősz mester. Aztán a kezdőponton megállt, elővette a sípját, és akkorát fújt bele, hogy még a stadion tetőszerkezetén dolgozó munkások is majdnem a mélybe zuhantak. Rövid eligazítás következett, a piros melegítőbe öltözött játékosok szabályos félkörben állva itták Brückner szavait.
Ám az álldogálás nem tartott sokáig, már csak azért sem, mert a szemerkélő esővel és a hideg bázeli időjárással szemben a legjobb ellenszernek a mozgás bizonyult. S mivel a szövetségi kapitány látszólag céltalan, lomha ide-oda járkálásától éppenséggel nem lehetett leizzadni, nem csodálkoztunk, amikor Brückner néhány perc múlva kiintett a pálya szélén álló segítőjének: kér egy sálat.
A bemelegítést követően elővette papírcetlijét, és felolvasta annak a tíz mezőnyjátékosnak a nevét, akiknek másnap főszerepet szán. Az edző hangja ugyan elveszett a stadionban, a várható kezdőcsapat az edzésen látottak és a péntek délutáni hírek alapján azonban többé-kevésbé megtippelhető: P. Cech – Grygera, Ujfalusi, Rozehnal, Jankulovski – Jarolím, Galásek, Ra. Kovác – Sionko, Baros – Koller. Ők tizenegyen felelnek azért, hogy Brückner szombat este legfeljebb sálat kapjon, zakót semmiképp se.
