Ana Ivanovicsot sokan nézték, Novak Djokovicsot egy fokkal talán kevesebben, de a Philippe-Chatrier Stadion fő furcsasága mégis az volt a Roland Garros első napján, hogy lépten-nyomon brazil pólós, mezes, zászlós figurákba botlott az ember a lelátón. Pedig végignézve a világranglistán csak két brazil van az első százban, és sem Thomaz Bellucci, sem Marcos Daniel nem igazán tart még ott, hogy a centerpályán kellene szerepelnie Párizsban.
Persze a nagy készülődés nem is nekik szólt, hanem a kissé lejjebb, az 1141. helyen tanyázó honfitársuknak. Hasonlóan alacsonyan rangsorolt teniszező rég kapott akkora üdvrivalgást már azelőtt, hogy egyáltalán salakos lett volna a cipőtalpa, mint Gustavo Kuerten – merthogy róla van szó –, amikor megjelent a játékoskijáróban.
A háromszoros (1997, 2000, 2001) párizsi győztes csípősérülése miatt gyakorlatilag négy esztendeje képtelen a korábban megszokott színvonalon teniszezni, bár – főleg hazájában – megpróbálkozott néhány kisebb versennyel – nem sok sikerrel. Az idén, 31 esztendősen már a búcsúturnéját tartja: általában szabadkártyával indulva vesz részt a szívének leginkább kedves versenyeken, s a Roland Garros után valószínűleg végleg vissza is vonul.
Azért előtte még megmutatta, nem ok nélkül szeretik enynyien. Az őt buzdító „Guga, Guga!” kiáltások csak ritkán maradtak abba (mosolygott is rajtuk nemegyszer), s csak két okból nem neki szurkolt az egész stadion: egyrészt a másik oldalon a hazai pályán szereplő Paul-Henri Mathieu állt, másrészt az már az elején világossá vált, hogy az egykori legendának nincs sok esélye a győzelemre.
A jó néhány csípőoperáció ugyanis nem múlt el nyomtalanul. Bár még mindig jól szervált, adogatásait azért le lehetett támadni, és le is lassult kicsit. Így aztán hiába produkált látványos megoldásokat (dörgő tapsvihart aratva minddel), hosszú távon nem tudta tartani a lépést Mathieu-vel. A francia viszont nem vehette félvállról a találkozót, de nem is tette: minden lehetőséget könyörtelenül használt ki, igaz volt olyan pont, amit ő adott meg a brazilnak.
Kuerten – bár a nyitó szettet elbukta – könnyebben-nehezebben hozta az adogatójátékait, s ahogy egyre jobban belelendült, meg is izzasztotta a franciát. Láthatóan élvezte a meccset. Amikor a vonalbíró bemondott nála egy lábhibát, amiért éppen vadul pfújolta a közönség, emberünk gyorsan rá is játszott a dologra: vigyorogva állt fel fél méterre az alapvonaltól az új adogatáshoz, aztán látszólag ártatlan arccal nézte szerencsétlen vonalbírót, hogy ebbe is beleköt-e.
A második szett közepén is brékhátrányba került az eddigre már kissé a hátát is fájlaló brazil, de csodák csodájára sikerült egyenlítenie, és úgy tetszett, akár el is lophatja a szettet. Ezt azonban Mathieu sem hagyhatta, gyorsított a tempón, ami már sok volt a körülményekhez képest parádézó „öregnek.”
A harmadik felvonás gálahangulatot hozott, de itt sem férhetett kétség a francia sikeréhez, így az utolsó adogatójáték előtt már vastaps és hullámzás fogadta a még kicsit bolondozó Kuertent, aki csak a meccs elvesztése után kezdett el zokogni törölközője mögé bújva. Végül sikerült előcsalogatni egy kis ünneplésre: búcsúzóul kapott egy metszetet a párizsi pályából két üveglap közé rejtve, így aztán az elmúlt húsz év egyik legjobb salakjátékosa integetés nélkül köszönt el – fél kézzel ugyanis tartani sem bírta a búcsúajándékot.
