A legjobb most feljutott
Pattogott a laszti ide-oda, a hangszórókból recsegve szóló muzsika sem zavarta meg a játékot.
Igaz, másfél órával a Haladás–Soroksár meccs kezdése előtt különösebb látnivaló hiányában még nem a zöld gyepre, hanem a stadion melletti salakos teniszpályákra figyeltünk. A kedélyesen ütögető hölgyeket cseppet sem foglalkoztatta, hogy mellettük alig valamivel később bajnokavatásra készülnek. Az ülőszektor tövében lévő vendéglátóegységben is csend volt még ekkor. Csak nyugdíjasforma szurkolók ürítették fröccsöspoharaikat, többségük mélabúsan bámulta az asztalt – tán maguk sem hitték, hogy megélhetik még: négy év távollét után újból NB I-es lehet a csapatuk.
A büféskülönítmény tagjai komótosan állították fel asztalaikat, az építőkockaszerűen egymásra pakolt szendvicsek számából lehetett csak arra következtetni: itt bizony rengeteg nézőre számítanak. Ahogy erősödött a levegőben a pattogatott kukorica illata, úgy került egyre több műanyag pohárba sör, s teltek meg a lelátók lelkes, zöld-fehérben pompázó szurkolókkal.
Várták kedvenceiket, akik ekkor még csak készülődtek. Az izomlazító krémek orrfacsaró szaga mellett rockzene szűrődött ki az egyre többet nyitogatott hazai öltözőajtó mögül. Míg Zsuzsa szertáros levegőt pumpált a labdákba, több játékos a szűk folyosón mozgolódott. Kis karkörzés itt, terpeszállás ott, de egyvalami ugyanaz volt: az elszántság.
,,Hogy milyen a hangulat? – kérdezett vissza Csertői Aurél, a Haladás vezetőedzője. – Nincsen semmi gond, de talán kicsit feszültebbek a kelleténél a fiúk. Ezzel együtt óriási bennük a tettvágy, hiszen mégiscsak nagy lehetőség kapujában állunk.”
Ezzel aligha tudnánk vitatkozni – és nem is akarunk. Mint ahogy a Hali rutinos védője, Kuttor Attila sem.
,,Bizakodóak vagyunk” – szögezte le rezzenéstelen arccal, majd csibészes mosoly ült ki az arcára, amikor a pezsgőről kérdeztünk – hogy be van-e hűtve már vagy sem.
,,Nincsen semmiféle pezsgő” – kaptuk válaszul.
Lám, tényleg nem ittak előre a medve bőrére, hiszen az önfeledt italozáshoz előbb még le kellett gyűrni a Soroksárt. Sokan tartottak attól, hogy a túlzott előkészületeknek ünneprontás lesz a vége.
,,Ugyan – legyintett Elekes József, a vendégek edzője, miközben sajátjai bemelegítését figyelte. – Mi már kiestünk, és sajnos el is fogytunk. Csak a tisztes helytállásban bízhatok.”
A vasi gyökereiről ismert szakvezető elárulta, egyik szeme sír, a másik nevet: ,,Szurkolok a Halinak, de sajnálom, hogy éppen rajtunk keresztül juthat az NB I-be.”
A Soroksár mégsem adta meg magát egykönnyen. Kuttor Attila korai gólja látszólag csak a szurkolókat nyugtatta meg, akik rendületlenül biztatták sajátjaikat. Zengett-zúgott a ,,Hajrá, Hali!”, és a ,,Mi leszünk a bajnokok!
Hétezer néző szinte egyszerre csapott a levegőbe, amikor Tóth Péter távoli bombája is a hálóban kötött ki.
„Megvan ez már!” – bökte oldalba mellette ülő társát egy kapatos drukker, majd később kedvenc tízesének, a harmadik gól szerzőjének, Andorka Péternek is szerelmet vallott a nézőtérről.
Ezt a csapatot szinte mindenki a keblére ölelte volna – erre azonban nem volt lehetőség. A szurkolókat ugyanis arra kérték a szervezők, hogy a lelátóról éltessék a játékosokat, és a büntetést megelőzendő ne rohanjanak a pályára ereklyevadászat céljából.
Így is zúgott a vastaps, görögtüzek gyúltak, míg a játékosok körbementek, hogy megköszönjék a biztatást. Nem volt hiány nekifutásos hasoncsúszásból sem, a „Szép volt, fiúk!” intenzitása pedig csak nem akart csökkenni, még akkor sem, amikor a kerítésnél nyomorogva mindenki pacsizott kedvencével.
A Haladás két egymást követő szezonban is kiharcolta a pályán az elsőséget – a valóságban azonban csak most jutott fel az élvonalba. Hosszú volt a böjt – megérett az idő a kiadós örömlakomára.
Az öltözőben valamelyik hűtő mélyéről mégiscsak előkerültek a pezsgők...
