Szépen csillog ez a bronz!

Ismételjük?

Tombol az ítéletidő errefelé, szombat reggel nagyjából úgy nézett ki Barcelona, mint Budapest augusztus 20-a másnapján: méteres faágak az út közepén, szétszaggatott esernyők a járda szélén, guruló kukák a kettő találkozásánál, plusz az uszoda lelátóján kismillió levetett, egyszer használatos esőkabát.

Nem sok mazochista – valójában egy – látogatta meg délelőtt az edzéseket, amelyek összesen alig adtak ki egy órát. A Vasas érkezett másodiknak, és azt leszámítva, hogy Földi László és Varga Dániel kedélyesen csevegve, olykor elmosolyodva lépkedett le az amúgy is meredek, a napokban meg egyenesen életveszélyes lépcsőkön, elég szótlan volt a banda. Mindez természetesen még az előző este következménye: a Jug elleni meccsen kapott méretes zakó azonnal elkedvetlenítette a csapatot, amelynek minden egyes tagja minimum üveges tekintettel ballagott a busz felé. Steinmetz Ádám viselkedése volt a leginkább kifejező: leszegett fejjel szedte a lépcsőfokokat a szakadó esőben, míg egyszer csak elérte a tetőt, ott egy pillanatra felnézett, ezredmásodpercek alatt kijelölte az utat a buszig, és legközelebb már csak a sofőrre nézett, mielőtt elnyelte volna a jármű belseje.

Pedig alig fél nappal korábban még mindannyian jókedvvel labdázgattak az elődöntőre melegítve, volt, aki meg is jegyezte kintről: túl nagy a vidámság. Feltételezhető azonban, hogy az emelkedett hangulatnak jottányi köze sem volt a balul elsülő első rangadóhoz – egyáltalán miért kéne búskomornak lenni már csata előtt? –, annak annál inkább, hogy a piros-kékek mostani garnitúrája először jár ilyen magasságokban, magyarán még korántsem szokványos számukra az érzés, hogy éppen Európa másik három legjobbjával vetélkednek.

Erre tette a soron következő megállapításokat az egyik törzsszurkoló az utolsó dudaszó után fél órával, a közrefogott Földi László egyetértő bólogatásával igazolva. Egy: a Jug ellen az elején jórészt rutintalanságból gyorsan beszedett négy gólon gyorsan elment a meccs, a többi már nem számított igazán, kettő: az aktuális riválisokat látva az is nagy teljesítmény, hogy a piros-kékek egyáltalán eljutottak eddig, három: a bronz még mindig meglehet.

Földi mindehhez csak annyit tett hozzá: a csapat sok butasággal szinte megyágyazott a Dubrovnik villámrajtjának, onnan meg már annyi energiába tellett a feltápászkodás, hogy a végére nem maradhatott erő. Sajnos.

Szóval már péntek este vegyes lett a hangulat, a játékosok csüggedő ábrázatát tökéletesen ellenpontozta a minden dicséretet megérdemlő szurkolótábor, amely egyrészt végigszurkolta az egész mérkőzést, másrészt a vereség után is éltette a társaságot, harmadrészt pedig a Vasas-tábor szinte hivatalos alaphangadója, Visegrád dobos különítménye az este végén az uszoda előtt gyakorlatilag ingyen koncertet adott, amihez a final four számos részvevője csatlakozott – a nehéz napon túleső szervezők meglepetten, de annál megkönnyebbülten észrevételezték, hogy mindenki örül, tartozzon akármelyik csapathoz.

Az alig húsz órával később kezdődő bronzmeccs aztán újra csatába szólította a csalódottakat, a Vasast és a Mladostot. Érthető tehát, hogy elég unottan úszkáltak bemelegítésképpen, és a mérkőzés színvonala sem verdeste az – igencsak borús – eget. Fej fej mellett haladtak ugyanis a felek, avagy inkább innen oda és onnan ide költöztek a medencében, miután a bíróduó kontrafújóversennyé változtatta a bronzcsatát. Ezzel nemcsak a főszereplők, hanem a szemlélők lelkét is tovább gyötörték, hát még amikor szempillantáson belül kettő kék sapkásnak ítéltek meg húsz másodperc kényszerpihenőt, nagyjából a semmire.

Így jutottunk el az utolsó negyedig, amikor aztán ki tudja, hogyan, a piros-kékek nagyon feljavultak, talán az előző napi elkeseredésből meríthettek erőt át hirtelen, elvégre a Vasas néhány igazán nagy gólnak hála 3–1-re hozta a záró etapot, így begyűjtötte a bronzérmet.

Ennek pedig az lett az eredménye, hogy végső soron boldogan tapsolhatott egymásnak szurkoló és játékos, mi pedig az elődöntő utáni reményünknek megfelelő módon leírjuk: a Vasas ott van Európa legjobb három klubcsapata között.

Ez pedig – pestiesen szólva – nem semmi.