Egy hazai gólnak örültek
Érdekes volt Steven Gerrard ar cát nézni a mérkőzés előtti pillanatokban, amint a játékoskijáróban gyülekező Liverpoolés Chelsea-futballisták között hallgatta a tízezrek torkából felhangzó You’ll never walk alone című nótát. A hazaiak középpályása küldött ugyan egy kacsintást az egyik kissrácnak, ám feszült vonásain és tekintetén látszott, hihetetlenül összpontosít.
Persze volt is mire, hiszen a Liverpoolnál elsősorban tőle várták a csapat összefogását, irányítását, lélektani vezetését. Nehezítette ugyanakkor Gerrard feladatát, hogy korábbi nyaksérülése miatt még mindig nem volt százszázalékos állapotban, és igaz, ami igaz, a mérkőzés első szakaszában valóban kissé halvány teljesítményt nyújtott. S bár akadt egy teljesen veszélytelen lövése a 8. percben, a gyenge próbálkozás csak erősíthette a nézőben az említett benyomást. Aztán az első félidő derekára mintha kijött volna a találkozó előtti erőteljes koncentráció hatása, a Rafa Benítez menedzser hadrendjében Fernando Torres mögött, a pálya közepén szereplő középpályás szépen lassan, fokról fokra játékba lendült. Már egy erőszakos labdaszerzésnél látszott, Gerrard a kezdeti üresjárat után élesre váltott, amikor azonban a 31. percben gólpasszt érő indítással szöktette Torrest, végképp megnyugodhattak a csapatkapitány formája miatt aggódó liverpooli hívek. Hogy a „gólpassz” mégsem lett gólpassz, az már nem az ő bűne volt…
Dirk Kuyt 43. percben szerzett találata pedig nem az ő érdeme: Gerrardnak nem sok köze volt a megmozduláshoz. Tegyük hozzá, Gerrard a második félidő eseményeiben sem játszott főszerepet (még akkor sem, ha a meccs hajráját az ő lövése és Petr Cech remek védése vezette be), úgy tűnt, a szünet előtt látott harcias szellem részéről csak fellángolásként értékelhető. Hogy mi hiányzott a játékából? Talán a lendület, a könnyedség. Másként fogalmazva: kevesebb görcsös összpontosításra és több kacsintásra lett volna szükség.
„Vannak a futballnál fontosabb dolgok” – mondta Avram Grant menedzser, jelezve karmesterének, Frank Lampardnak, hogy megérti, ha édesanyja betegsége miatt a játék helyett a családot választja. Az első BL-döntőjére vágyó Lampard azonban a meccsre voksolt, és sokáig semmi sem érződött a játékán. Robotolt, a pontrúgásokból sorra lőtte Pepe Reina kapuja elé a labdákat, sőt egy „majdnem gólpaszszig” is eljutott: a 21. percben az oldalvonal mellől remekül ívelt a kifelé mozgó védők mögé, csak éppen Joe Cole nem tudta átvenni a „forintos” labdát, mások szerint meg képtelen volt a ziccerben érkező csapattárs elé tálalni.
A félidő végén aztán kiderült, ha a teste folyamatosan ott is van az Anfield Roadon, lélekben néha – érthető módon – máshol jár. Mert alapesetben aligha vállalt volna kockázatos cselt a saját tizenhatosánál, amely nem jött be, és az eladott labdájából induló Liverpool-akció meghozta a találkozó első gólját. Akárcsak az előző két liverpooli elődöntőjükön, most sem Lampard és csapata ragadta magához a kezdeményezést.
Lampard a második félidőben jócskán tett azért, hogy a második nulla is eltűnjön az eredményjelzőről. A Drogbával való kényszerítője után ziccerbe került, de nem lőtte, hanem (hosszan) megtolta a labdát, és eltékozolta a lehetőséget. Aztán megpróbálta Michael Ballackot és Florent Maloudát is kiszolgálni, szerencsés esetben gólpassz is lehetett volna mindegyik átadásából, de a német fejjel (Reina kezében halt el a labda), a francia meg lábbal rontott (ha úgy tetszik, a szokásától eltérően roppant fegyelmezett Javier Mascherano blokkolt).
A két csapat harmadik, az Anfield Roadon játszott BLelődöntője mégsem 1–0-s hazai sikerrel zárult, John Arne Riisének „köszönhetően”, így aztán Lampard reménykedhet abban, hogy a Pool ellen harmadik nekifutásra végre az ő csapata jut tovább és lehet finalista.
